Kép: Pixabay

Extrémnek tűnik ez a cím? Olvasd el a személyes példámat, és rájössz, hogy igazam van.

Az irigység a hét főbűn egyike, és alapvetően két formáját különböztetjük meg. Először is jól ismerhetjük azt az esetet, amikor valakinek esze ágában sincs megosztania, amije van. Leglátványosabban a kisgyerekek szokták ezt csinálni, pl. amikor semmilyen körülmények között se hajlandóak odaadni a játékukat egy társuknak. Ám ez igazából nem is feltétlenül emberi tulajdonság. Pl. a kiskutyám képes volt felugatni a házat, csak mert a vendég kutyus a szájába vette őfelsége mindössze pár centis műcsontmaradékát, amire amúgy már több mint egy hónapja rá se hederített. Szóval ő egy igazi irigy kutya volt! Aki azt mondja, hogy nem szép dolog így viselkedni, annak teljesen igaza van.

Dögöljön meg a szomszéd tehene!

Ám ott van az irigység másik formája, ahol szerintem már sokkal árnyaltabb a kép. Erről akkor van szó, amikor az ember olyasmire vágyik, ami valaki másnak megvan, neki viszont esélye sincs megszerezni. Ez bármi lehet egy szép háztól kezdve egészen a másik ember ügyes, okos gyerekéig.

Na és ez a reménytelen sóvárgás baromira szar érzés. Annyira, hogy nagyon könnyen frusztrációvá vagy akár gyűlöletté válhat. Erről van szó abban a viccben, amikor az gazda, akinek megdöglött a tehene, azt kéri a jó tündértől, hogy a szomszédé is dögöljön meg. Ez az érzés sokunknak ismerős lehet, legalábbis nekem mindenképpen az. Nyugi, én azért nem kívántam semmiféle állatka pusztulását, sok más szörnyűséget viszont igen.

A történet úgy kezdődött, hogy mindig is imádtam a kutyákat. A dolognak csak egy szépséghibája volt. Az, hogy lakásban laktunk, és mindenhol azt hallottam, hogy csak a kertes házban élő eb lehet boldog. Meg azt, hogy nekünk is lehet házunk, ha megnyerjük a lottó ötöst, úgyhogy sokáig lelkesen lottóztam. Amúgy ami a leendő házikómat illeti, nem voltak túl kicsik az igényeim. Eldöntöttem, hogy mindenképpen a budai hegyekben kell lennie, mert imádtam ott kirándulni.

Kép: Guillamue Baviere/Flickr

A lottózást aztán abbahagytam, mert jóval több pénzt vitt, mint amennyit hozott. Az álmomat azonban nem adtam fel. Amikor jelentkeztem az egyetemre, elhatároztam, hogy gazdag sztárügyvéd leszek. Csak hát nem sokkal azután elkezdődött az ún. lakásárrobbanás, és rá kellett jönnöm, hogy ha meg akarom szerezni álmaim ingatlanát, valamilyen gazdasági bűncselekményt kell elkövetnem. De hát tudtam, hogy ez nem fog összejönni, annyira sohase voltam jó matekból!

Így maradt a tehetetlen düh, az irigység és a gyűlölet azok iránt, akiknek összejött ez a projekt, akik boldogan éltek a kacsalábon forgó palotájukban a kutyuskájukkal. És egyenesen meg tudtam volna fojtani azt az izomsorvadásos nőt, akit a Nat Geo Munkakutyák (Dogs With Jobs) című sorozatában láttam. Ő ugyanis nem átallotta elmesélni nekünk, hogy egy kertes házba költözött, hogy segítőkutyája lehessen, és ezzel persze alaposan belemart a lelkembe.

Volt egy másik embercsoport is, amelynek a tagjait rettenetesen rühelltem.

Nevezetesen azokat, akiknek gyerekkorukban volt kutyájuk. Merthogy azt is rengetegszer hallottam ám, hogy csak ebben az esetben szabad foglalkozni ezekkel a csodálatos állatokkal. Máskülönben az ember ne is álmodjon ilyesmiről!

Szar körülmények és irreális feltételek

Ám ha valaki azt hiszi, hogy ebben a posztban nemsokára jönnek a „Jaj, de megbántam én ezt!” meg a „Annyira szégyellem magam!” kezdetű mondatok, az hatalmasat téved. A helyzet ugyanis az, hogy az akkori tudásommal egyszerűen nem volt más utam, mint a sárga irigység és a gyűlölködés.

A környezetemben lévő emberkéknek pedig nyilván fogalmuk se volt róla, hogy egy-egy mondatukkal milyen sokat tudtak ártani nekem. Mert az biztos, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor az ember nem tud kutyát tartani, és az én gyerekkoromra is ez volt jellemző. Az viszont űber-gáz, ha olyasvalamit, amit nagyon-nagyon szeretnél, egy irreális feltétel bekövetkezésétől tesznek függővé. Mert ugye hány olyan szerencsés ember van, akinek sikerült megütnie a főnyereményt a lottón? És már ahhoz is késő volt, hogy beszéljek a gólyával. Hogy szóljak neki, hogy „Egy kutyás családba rakj le engem, légyszi!”

Persze ettől függetlenül a gyűlölködés nem jó dolog már csak azért se, mert árt az egészségnek, mivel közben a szervezetünk egy csomó káros anyagot termel. Ám aki egy kicsit is foglalkozott az életvezetéssel, pontosan tudja, hogy a szégyen se megoldás, mert teljesen aláaknázhatja az önbecsülésünket. Ráadásul Bárbel Mohr Hogyan rendeljünk jól az Univerzumtól című könyvéből azt is megtanultam, hogy ha folyton azzal foglalkozunk, amit el szeretnénk kerülni, sajnos képtelenek leszünk tőle megszabadulni. Úgyhogy ha azt mondogatom magamnak, hogy nem szabad irigykednem, akkor ez az érzés csak méginkább az életem részévé válik. De szerencsére már pontosan tudom, hol a kiút a hasonló helyzetekből.

Mire is van szükségünk?

Ez az, amivel pontosan tisztában kell lennünk. Meg azzal, hogy miért is szeretnénk azt a bizonyos dolgot. Ez így elsőre baromira egyszerűnek tűnik, de nem feltétlenül az. Mert hát sokszor olyasvalamit akarunk megszerezni, ami nem saját magunkért kell nekünk, hanem azért, hogy megfeleljünk másoknak. Sokan ugyebár azért vesznek pl. divatos rucikat vagy drága kocsikat, hogy a többi ember menőnek tartsa őket.

Már írtam arról, hogy mekkora különbség van a fejből és a zsigerből, azaz szinte azt lehet mondani, hogy gyomorból érkező ötletek között. Az előbbiek gyakran a mások elvárásait tükrözik, az utóbbiak viszont azt, ami a lelkünk mélyén valóban bennünk van, és ezeket ösztönösen érezzük. Ezek után célszerű a zsigereinkre hallgatnunk, a fejünket pedig arra használnunk, hogy minél több infót begyűjtsünk vágyaink tárgyáról, és úgy általában a világról. És gyakran kiderül, hogy a lelkünk legmélyén lévő vágyaink sokkal reálisabbak, mint azok, amelyek az agytekervényeinkben fejlődnek ki.

Én legalábbis így jártam kutyaügyben. Amikor ugyanis rendesen utánanéztem, hogy mi kell ezeknek az állatoknak, kiderült, hogy elsősorban sok-sok sétára van szükségük, nem kertre. Azt pedig gondolom mondanom sem kell, hogy rengeteg olyan kutyus van, aki boldogan él anélkül, hogy egyáltalán tudná, hol van Buda, Beverly Hills, vagy valamelyik másik elit környék.

Kép: Pixabay

Higgy magadban, de tényleg!

Igen, ez legyen a legfontosabb, miután kiderítetted, hogy mi az, amit igazán szeretnél. Hidd el, hogy meg fogod tudni szerezni, és persze mindent tegyél meg ennek érdekében. Könnyen előfordulhat, hogy a környezetedben sokan még mindig a régi szövegeket fújják, de ne foglalkozz velük.

Engem már csak az érdekel, amit az utóbbi években Cesartől és más kutyaszakértőktől tanultam. És nagyon nagy hatással volt rám Jan Fennell munkássága. Ő gyakorlatilag csak felnőttkorában tanult meg bánni az ebekkel, mégis fantasztikus kutyaviselkedés szakértő lett belőle!

Kép: Pexels

Ezek után már egyáltalán nem érdekel a múlt, csak a jelennel foglalkozom. Meg persze a jövővel. Mert ha egyszer gyerekem lesz, akit hozzám hasonlóan szintén elborít a sárga irigység, szidás helyett az itt leírtakat fogom neki megtanítani.                   

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.