Kép: Caroline/Flickr

Őszintén szólva csak a blog miatt kezdtem el olvasni Jan Fennell Kutyapszichológia vagy Tanuljunk meg kutyául című könyvét. Mert ugye hogy néz ki az, hogy folyton csak Cesartől idézek? Mostanra viszont már meggyőződéssel állítom, hogy ez a mű nagyon hasznos és érdekes olvasmány. Az eredeti címe: The Dog Listener.

A kutyafigyelő

Jan Fennell egy teljesen átlagos, kétgyerekes brit családanya volt, aki egyszer befogadott egy menhelyi kutyát. Purdey, az amúgy tündéri border collie-whippet keverék azonban igen hamar a család fejére nőtt, és ennek sajnos a gyerekek látták kárát. A rakoncátlan eb ugyanis egyszer a kétéves kisfiút keresztültolta egy üvegajtón, két hónappal később pedig megharapta az egyéves kislányt. Az utóbbi volt az utolsó csepp a pohárban, az elkeseredett anya ezután elaltattatta a kutyust.

Egy ideig úgy gondolta, hogy soha többé nem kell neki kutya. Ám szerencsére ez csupán egy nagyon rövid időszak volt, azután az ebek visszatértek, és azóta is folyamatosan jelen vannak az életében. Mivel a férje elkezdett vadászni, beszereztek egy springer spánielt. Ezek után Fennellnek is kellett egy saját kutya. Neki is springer spánielje lett, akivel kiállításokra járt. Mivel óriási sikereket ért el a kutyussal, a nő egy idő után a tenyésztéshez is kedvet kapott.

Igyekezett az állatait engedelmességre nevelni, és kutyaiskolában is tanított. Ez a tevékenység azonban vegyes érzéseket keltett benne. Zavarta, hogy az ember gyakorlatilag ráerőlteti az akaratát az állatra, akinek amúgy fogalma sincs róla, hogy mire megy ki ez a játék. Azon volt, hogy finomítson a hagyományos módszereken. Pl. a fektetést nem úgy oldotta meg, hogy a pórázzal lehúzta a kutyát a földre. Ehelyett leültette az állatot, majd finoman oldalra döntötte, és lassan felemelte a felé eső lábát.

Később azonban történt néhány olyan esemény, ami komoly áttörést hozott számára. Először is az, hogy megismerte Monty Roberts munkáját. Ez az ember az igazi suttogó néven vált ismerté, és azt kell róla tudni, hogy nagyon hamar megtalálja a közös hangot a lovakkal. Ezt úgy sikerült összehoznia, hogy alaposan megfigyelte az állatokat a természetes környezetükben.

Kép: Wikipédia

Fennell arra gondolt, hogy ő ugyanígy szeretne bánni a kutyákkal. Így a lovas emberhez hasonlóan ő is tudatosan kezdte figyelni az állatait. Ezenkívül olvasott, és filmeket nézett a farkasokról és más kutyafélékről. Mindezek alapján arra jött rá, hogy bár a kutyák háziasított állatok, még mindig követnek egy csomó a vadonból hozott szabályt. Szegény Purdeyvel pedig gyakorlatilag az volt a probléma, hogy ő úgy kommunikált vele, mintha a négylábú nem kutya, hanem ember lett volna. Ezen ismeretek birtokában lassan, de biztosan kifejlesztett egy új módszert, amelynek segítségével már könnyedén meg tudta értetni a kutyusokkal, hogy mit szeretne.

A négylábúi nagyon élvezték az új helyzetet, a kétlábú ismerősei közül viszont már nem mindenki volt ilyen lelkes. Az újfajta megközelítést egyesek hülyeségnek, mások kegyetlenségnek tartották. Ám mivel képes volt egyre több reménytelen esetnek tartott kutyán segíteni, sokan kezdtek el érdeklődni a módszere iránt. Azóta már több tévéműsora is volt, könyveket írt, DVD-ket készített, és tanfolyamokat tart. Saját magát úgy hívja, hogy a dog listener, tehát a kutyafigyelő. A munkáiról még többet megtudhatsz itt.

Majdnem Cesar! 

Igen, Fennell könyvében sok minden van, amit Cesartől már hallottam. Az általa kidolgozott rendszer is azon alapul, hogy a kutya úgy érzi, falkában él még akkor is, ha csupán egy emberrel lakik együtt. Az is bele van kódolva az ebekbe, hogy ezt a falkát valakinek vezetnie kell, úgyhogy ha a gazda ezt nem teszi meg, akkor ők válnak vezérré. Mivel ez esetben egy olyan világban kell vezető szerepet betölteniük, aminek a működését nem igazán értik, ez komoly stresszt jelent számukra. Ezenkívül a kutyafigyelő is azt írja, hogy a jó vezető nyugodt és határozott. Az is fontos, hogy mindig, tehát a nap huszonnégy órájában vezérként viselkedjen.

Kép: Wikipédia

Nekem pedig hihetetlenül tetszik mindez. A falkavezér elméletet sokan kritizálják. Na de ha ezek az emberek ennek segítségével fantasztikusan tudják kezelni a kutyákat, akkor nyilván nem lehet egy humbug. Ketten egyszerre csak nem lehetnek hülyék!

A szívélyes kötelékek

Fennell szerint a gazdi ezek segítségével tudja megalapozni és megerősíteni a vezéri pozícióját. Fontos, hogy mindvégig következetes és kedves legyen. Azt kell elérnie, hogy a kutyus végül a szabad akaratából tegye meg, amit ő, tehát a vezetője kér tőle. Igen, rá kell venni az állatot az együttműködésre, méghozzá kéréssel, nem paranccsal. A fogalmazás nagyon fontos a módszer szerint. Ez teljesen érthető, hiszen pl. egészen másképp beszélünk, amikor kérünk valamit, mint amikor parancsokat osztogatunk. Annak érdekében, hogy a kutyus szívesen dolgozzon velünk, elő kell vennünk a finom jutalomfalatokat, hiszen ez szinte mindig beválik.

A vezéri pozíciót először is a találkozásokkor kell kialakítani vagy megerősíteni. Ha a kutya egy ideje nem látott minket, valószínűleg azon lesz, hogy felhívja magára a figyelmet pl. úgy, hogy felugrál ránk. A jó falkavezérnek azon kell dolgoznia, hogy ez ne sikerüljön neki.

Ezt úgy lehet elérni, ha nem veszünk tudomást az állat próbálkozásairól. Maximum, ha nagyon erőszakos, és mondjuk túl sokat ugrál, akkor finoman, de határozottan  el kell löknünk magunktól. A kutya így általában hamar rájön, hogy az ilyesfajta viselkedéssel nem megy semmire. Ha egész biztos lenyugodott, és legalább öt perc eltelik úgy, hogy nem zaklatja a kétlábút, már lehet vele foglalkozni. Pl. lehet gyakorolni a behívást, ami ugye az egyik legfontosabb kérés.

Számomra az volt újdonság, hogy a nő az ültetést, a lábhozmenetelt és a fektetést is jutalomfalat segítségével oldja meg, méghozzá igen sajátságos módon. Pl. az ültetés a következőképpen megy végbe: a jutifalatot a kutya orra fölé tartja, majd elkezdi húzni hátrafelé, a kutyus ekkor ösztönösen követni kezdi a kaját, eközben hátrahajtja a fejét, és leteszi a fenekét. Amikor az utolsó mozzanat megtörténik, mondja neki, hogy "ülj", és odaadja a falatot. Van aki szerint ez tök fölösleges, mert elég lenyomni az állat fenekét, de szerintem mindenképpen megér egy próbát.

Kép: Pexels

A módszer egy másik fontos sarokköve az ún. vélt veszélyek észlelésével kapcsolatos feladat. Eszerint amikor a kutya ugatni kezd, mert mondjuk vendég érkezett a házhoz, a gazdinak meg kell dicsérnie az állatot, amiért figyelmeztette őt a lehetséges veszélyre. Ezt a kezdet kezdetén kell nagyon gyorsan megtennie, mielőtt a kutya felhergeli magát. Így tudatja a kutyussal, hogy mint falkavezér innentől kezdve ő irányítja az eseményeket.

Cesarhez hasonlóan Fennell is azt mondja, hogy a séta alatt a kutyának nem szabad elől mennie, és maga mögött húznia a gazdáját. Ha mégis ilyesmivel próbálkozik, az ember azonnal álljon meg, és ebből lejön az ebnek, hogy nagyon nem jó, amit csinál.

A szívélyes kötelékek egy másik fontos eleme a gesztusevés. Ennek az első lépése az, hogy etetés előtt egy magas asztalra egy tálcán oda kell készíteni az összes családtag számára valamilyen ennivalót, mondjuk egy-egy szál ropit. Ezután ugyanerre a tálcára kell tenni a kutya tálját, és bele kell tölteni a kajáját. Amikor ez megtörtént, minden családtagnak el kell fogyasztania a maga ropiját, és utána a kutyus is megkaphatja az ennivalót. Ennek az az értelme, hogy a falkában mindig a vezér eszik először.

Fennell szerint minden viselkedésprobléma kijavítását az itt leírt alapok lerakásával kell kezdeni.

Na, ennyit a száraz tényekről! A következő alkalommal hozok néhány sztorit a könyvből, és elmesélem, mit adott nekem ez a mű.

A második részt itt találod.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.