Life Is Us!

Éljen a Facebook!

2016. november 21. 20:00 - Lifeisus

 

 

 

markzuckerberg.jpg 

 

 

Kép: Wikipédia

 

Tudom, hogy sokaknak nem ez a véleménye, de a helyzet az, hogy ez a felület nagyon is hasznos tud lenni. Aki nem hiszi, olvassa el ezt a cikket!

 

Szóval kezdetben volt az Iwiw, ami engem egy kicsit se érdekelt. Ám ha a portál készítője véletlenül olvassa ezt a cikket, ne sértődjön meg, mert ez nem őt minősíti, hanem a kolléganőimet. Ill. csak az egyiküket, akinek súlyos lelki problémát okozott, ha valakit bejelölt, és az nem jelölte őt vissza.

Mivel akkoriban a szobatársam is volt ez a csaj, napokig hallgathattam, ha ilyesmi előfordult. Én pedig úgy gondoltam, hogy hadd döntsem el, hogy munkaidőn kívül kivel akarok kommunikálni, és kivel nem. A csajjal viszont nem akartam konfliktusba kerülni, ezért azt mondtam a munkahelyemen, hogy engem egyáltalán nem érdekel ez az oldal, és ez egyébként igaz is volt.

Eleinte a Zuckerberg-féle felület se foglalkoztatott. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ismerősöket vadásszak a neten. Csak aztán eljött az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy munkát szeretnék váltani, és egy karriertanácsadó azt mondta, hogy a Facebook ebben segíthet.

A már említett kolléganő még köszönte szépen, megvolt, de ez a közösségi oldal nem tartozott a beszédtémái közé. Vagy talán igen, csak nem tudtam róla, mivel ekkor szerencsére már nem voltunk egy szobában. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ha már az Iwiwen nem jelölhetett be, valószínűleg a Facebookon se fog keresni.

Ezután nagy lelkesen regisztráltam, és sorra lájkoltam azokat az oldalakat, amelyekről úgy gondoltam, hogy esetleg segíthetnek nekem. Az volt a célom, hogy szorgalmasan kommentelek, hadd lássák az emberek, milyen hihetetlenül okos vagyok, hátha valaki elhív dolgozni. Ám végül nem sikerült érdemi kapcsolatokat kiépítenem, és amúgy is rájöttem, hogy nem azt szeretném csinálni, amit eredetileg terveztem.

Így, bár továbbra is lájkoltam engem érdeklő oldalakat, a Facebookon való ténykedésem hosszú időre abbamaradt. Semmi motivációt nem éreztem az iránt, hogy foglalkozzak ezzel a felülettel. Végül ismét kapcsolatba kerültünk, megint csak a munka miatt. Merthogy amikor kitaláltam, hogy blogger szeretnék lenni, gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ebbe nem érdemes belevágni anélkül, hogy lenne a blogomnak egy Facebookos oldala. Így tehát elkezdtem szorgalmasan tanulni.

Igen, tanulni, mert az a meglepetés ért, hogy ez a portál eléggé megváltozott, mióta elváltak útjaink, így gyakorlatilag újra össze kellett szoknunk. Voltak ám olyan funkciói is, amelyeket annak idején sem használtam. Ilyen volt pl. az üzenetküldés, amivel abszolút nem foglalkoztam Facebookos ténykedésem hajnalán, de amúgy abban se vagyok biztos, hogy ekkoriban már létezett ez a lehetőség. Most viszont lelkesen megismerkedtem vele, és eközben megtaláltam a barátnőm által egy évvel azelőtt küldött üzenetet, majd büszkén tájékoztattam őt arról, hogy immár elolvastam, amit tavaly írt nekem.

Eleinte tényleg sok mindent nem tudtam. Pl. azt se, hogy ha egy bejegyzés nincs ott az első oldalon, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy eltűnt. Simán vissza lehet keresni, sőt, még hozzá is lehet szólni. Mindez csak akkor derült ki számomra, amikor valaki írt egy választ egy réges-régen megírt, és ez által hátracsúszott kérdésemhez. Én pedig elkezdtem kutatni, hogy ez miképp történhetett, és akkor találtam meg a további bejegyzések megtekintése nevű menüpontot.

És szép lassan rájöttem, hogy milyen hihetetlenül hasznos is tud lenni ez a Facebook. Ezen felismerés ugyancsak a leendő blogommal függött össze. Mert hát az íráskészségemet szorgalmasan fejlesztettem, de mint tudjuk, egy blog esetében egy csomó minden mással is kell foglalkozni, pl. a képekkel.

 

 

puzzled.jpg 

  

Kép: Mosi Lager/Flickr

 

Emlékszem, hogy téptem a hajam, amikor rájöttem, hogy ha a saját élményeimről akarok írni, ahhoz bizony saját fotók is kellenek, márpedig én még sohase fényképeztem. Abban hittem, és hiszek, hogy meg tudom tanulni. Az már keményebb dió volt, hogy mivel dolgozzak: elég a telefon, vagy szerezzek be egy fényképezőgépet? Az agyalás közben olyan fejet vágtam, mint a fickó a fenti képen.

A közvetlen környezetemben senki se tudott kielégítő választ adni, mivel személyesen nem ismerek egy bloggert se. Na de ott volt a jó kis Facebook, azon belül a Blogokról. Neked. közössége nevű csoport. Ennek akkor már a tagja voltam, így ott kértem tanácsot.

Miután a kérdésem megjelent az oldalon, pár perc múlva már záporoztak is a válaszok. Ez az élmény egyszerűen fantasztikus volt. Elképesztő volt, hogy több válasz egy-egy másik országból, vagy akár más földrészről érkezett. Oké, tudom, hogy aki már jó ideje bújja a közösségi médiát, annak ez nem nagy cucc, de nekem akkor még új volt.

Aztán még problémáztam egy sort a stockfotókkal kapcsolatban is. Mármint, hogy mit szabad letölteni, és mit nem, adhatok-e nekik címet, vagy sem stb., Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban is készséggel segített nekem ez a virtuális társaság.

Így vált a Facebook lassan, de biztosan az én életem részévé is, méghozzá gyakorlatilag egy hasznos információforrássá. Pontosan tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez iránta. Valószínűleg ugyanígy gondolnak rá pl. azok is, akik ennek segítségével tartják a kapcsolatot azokkal a barátaikkal vagy rokonaikkal, akiket az élet amúgy messze sodort tőlük. Sokan azt mondják, hogy ez nem pótolhatja a személyes találkozást, de hát a semminél akkor is jóval több!

Természetesen tisztában vagyok a Facebook és úgy általában a közösségi média árnyoldalaival is, ám azt is tudom, hogy azok alapvetően nem az ilyen felületek hibái. Mert hát arról nem ezek az oldalak tehetnek, hogy pl. sok tinédzser a társai zaklatására használja őket.

Meg ott van még az az idegesítő szokás, ami a Facebookra egész biztos jellemző, és lehet, hogy a többi közösségi portálra is, de azokat nem ismerem. Az olyan hihetetlenül „értelmes” posztokra gondolok, amikor valaki kirak egy fotót az aznapi vacsorájáról, vagy szükségét érzi annak, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot arról, hogy ő most épp jókedvű, szomorú, vagy álmos stb.

 

 

vacsorafoto.jpg 

  

Kép: Georgie Pauwels/Flickr

 

Az embertársait pedig valószínűleg baromira nem érdekli, sőt, inkább zavarja mindez. Ez tényleg gáz, de azért magukra vessenek az ilyen posztok gyártóinak az ismerősei. A helyzet ugyanis az, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, kit jelöl be, és kit nem.

Pl. én, amint a bejegyzés elején már utaltam rá, nagyon figyelek arra, hogy lehetőség szerint csak olyasvalakivel kerüljek kapcsolatba, akivel akarok. A Facebookos ismerőseim jelenleg összesen kilencen vannak. Nem jelölgetek be emberkéket csak azért, hogy ők ettől jobban érezzék magukat, vagy mert mondjuk az életben egyetlenegyszer összefutottunk valahol. Ezt bárki más is megteheti!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lifeisus.blog.hu/api/trackback/id/tr5011928893

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Éljen a Facebook! 2017.01.29. 08:37:08

            Kép: Wikipédia   Igen, tudom, hogy sokaknak nem ez a véleménye, de a helyzet az, hogy ez a felület nagyon is hasznos tud lenni. Aki nem hiszi, olvassa el ezt a cikket!   Szóval kezdetben volt az Iwiw, ami engem egy kicsit se érd...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása