Kép: Pixabay

És az is biztos, hogy bármelyikünk érezheti ezt.

Persze eleinte egyáltalán nem gondoltam ilyesmire. Csak tanultam azt a sok érdekes szót. Akkor és ott ezt nagyon élveztem. Nagyon tetszett még úgy is, hogy a kezdet kezdetén fel se fogtam, hogy tulajdonképpen mire jó ez az egész. És néha átköltöttem egy-egy szót. Pl. egy darabig lelkesen mondogattam, hogy I’m beautifulf (gyönyörű vagyok), és nem lehetett kitéríteni a hitemből, nekem mindenképpen kellett az az F betű a végére. Később persze már nem csináltam ilyet. Egyre több szót ismertem meg, és egyre érdekesebbnek találtam ezt a projektet.

Na de semmi se tart örökké ugye? Egyszer csak eljött az az idő, amikor csupán tettem a dolgom, mert muszáj volt. Mert meg kellett tennem, hogy vihessem valamire. Ekkor már csak egyetlenegy dolognak tudtam örülni: ha sikerült túlélnem egy-egy napot. Mondjuk, ez legalább tényleg felemelő érzés volt. Az viszont már kevésbé volt az, amikor észrevettem, hogy az agyamba gyömöszölt szavak úgy elszálltak a fejemből, mintha sohase lettek volna ott.

De most már visszajöttek, és nagyon jól érzik magukat ott, ahol vannak. Én is szuperül érzem magam, mert egy csomó mindent megkapok, amiről régen álmodni se mertem. Rengeteg inspiráló történetet ismertem meg emberekről és állatokról egyaránt. Az se egy utolsó dolog, hogy látássérültként képeket töltök le, és egy csomó olyan dolgot tudok meg a filmekkel kapcsolatban, amiket egyébként látnom kéne. De persze az lesz az igazi, amikor majd az én angol cikkeim és könyveim is bejárják a netet. Akkor már tényleg elmondhatom azt, ami azért már most is igaz: hogy az enyém a világ!                 

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.