Kép: Pixabay

Egy mutatványos társulatban keresem a kenyeremet Betyárral, az ebemmel. Sokáig úgy nézett ki, hogy mi ketten csupán egymásra számíthatunk, ám szép lassan kiderült, hogy Benő, a szemfényvesztő is velünk van, mert igen nagy pácból húzott ki engem.

Az előző részeket itt olvashatod.

Ám nem sok idő jutott arra, hogy fellélegezzek. Néhány nap elteltével ugyanis ismét nyakig ültem a bajban. Minden azzal kezdődött, hogy egy kis időre meg kellett állnunk, mert a kocsink nem ment rendesen, valamit igazítani kellett rajta. Annak az átkozott nyúlnak pedig pont akkor kellett előkerülnie! Feltűnt a mezőn, Betyár meg azon nyomban utána vetette magát.

Hirtelenjében nem tudtam mást tenni, mint azt, hogy tanácstalanul meredtem utána. A kocsira természetesen nem ültem vissza, amikor végre helyrerakták, hiszen mihez is kezdtem volna eme eb nélkül? Abban szinte bizonyos voltam, hogy a díszes társulatnak fel sem tűnik a hiányunk. És nem kis meglepetést okozott, hogy miután a kocsi elvonult, azt vettem észre, hogy nem vagyok ám egyedül. Benő ugyanis nem szállt vissza, ott állt mellettem.

 – Eltűnt az eb? Hát akkor derítsük fel, hol van – mondta halálos nyugalommal.

Én meg eleinte csak a szájamat tátottam az ámulattól. De az sem volt kevésbé meglepő, amit ez a férfiú arra a kérdésemre válaszolt, hogy mégis miképp szeretné felderíteni Betyár hollétét. Azt felelte ugyanis, hogy ő katona volt, így könnyedén tud olvasni a nyomokból. Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy mégis mit keres egy harcos a mutatványosok között, már neki is indult a mezőnek. Így nem tehettem mást, mint azt, hogy némán követtem.

Azután csodálattal néztem, amit tett. Mert egyszerűen bámulatos volt, amint szemlélte a nyomokat. Látszott, hogy pontosan tudja, melyik nyom kihez tartozik. És egyszer csak így szólt:

 – Itt elvált a két állat útja, és az eb az erdő felé vette az irányt.

Így tehát ez a fránya bestia bevezetett minket a sűrű erdőbe.

Kép: Pexels

Én odáig egyetlenegyszer voltam olyan helyen, és az sem túl kellemes emlék számomra. Ekkor azonban nem az átokfajzat Alfréddal voltam, hanem a nála jóval gálánsabbnak tűnő Benővel. Csupán abban hasonlított a két ember, hogy Benő is szemlátomást otthonosan mozgott a hatalmas fák sűrűjében. Nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy mi ennek az oka, mert egyszer csak megjegyezte, hogy annak idején a sereggel gyakran táboroztak ilyen helyeken. Nos, azt akkor és ott nem igazán tudtam eldönteni, hogy szívesen elmentem volna-e vele egy sátorba. Ám amint figyelmesen járt-kelt a fák között, valahogy jóval szemrevalóbbnak láttam Alfrédnál.

Egyszer azonban megállt, és gondterhelten nézett maga elé. Nemsokára én is megláttam, mi a baj; óriási nyomok tűntek fel mindenfelé. Szinte belém szorult a levegő, amikor megtudtam, hogy mindezek egy vaddisznócsordától származnak. Még sohasem találkoztam efféle állattal, ám pontosan tudtam, mekkora veszélyt jelenthet az emberre és nyilvánvalóan a vizslára is. Eleinte Benő csak a szemét meresztgette, azután biztatóan rám vigyorgott, és közölte velem, hogy:

 – Szinte bizonyos, hogy az eb könnyedén megmenekült ezektől a fenevadaktól. Semmivel sem nehezebb mutatvány az, mint elbújni a törvény szolgái elől!

Ekkor aztán még a vér is megfagyott bennem. Magasságos jóisten! Kivel kerültem össze már megint? Talán most rögtön fel kellene húznom a nyúlcipőt. De mégis hova menjek? Mihez kezdjek egyszál egyedül? A hideg is kirázott annak a gondolatától, hogy ismét cselédként keressem a kenyeremet. Ez a férfiú azonban csak fürkészte tovább a földet rendíthetetlen nyugalommal. Így csak azt jegyeztem meg zavartan:

 – Látom, olyan hideg véred van, akár a halaknak.

 – Ez bizonyosan így van – mondta erre ő. De hidd el, azért engem is ki lehet ám hozni a sodromból.

Ez volt az, amit inkább nagyon nem szerettem volna elképzelni. Így ettől a pillanattól kezdve gondosan figyeltem minden mozdulatát ennek az embernek, hogy szükség esetén azonnal menekülni tudjak. Egy kis idő múlva azonban már nem mozdult, csak állt tanácstalanul.

 – Ezek miatt az átkozott dögök miatt teljesen elvesztettem a nyomát – közölte lemondóan. Csupán abban bízhatunk, hogy magától is visszatalál hozzánk, vagy ha nem, akkor elboldogul ebben az erdőben. Mert a vadonban egy ember is el tud ám élni egy ideig, nemhogy egy állat!

 – Honnan a frászból tudod te ezt olyan jól? – böktem ki hirtelen.

Úgy éreztem, bármit is mond vagy tesz ez az alak, már nincs az égvilágon semmi veszteni valóm. Legfeljebb világgá szaladok, de hát Betyár nélkül amúgy sincs semmi más utam. Úgyis csupán abban bízhattam, hogy végül megtalál engem valahogy, hiszen idáig mindig ez történt.

 – Onnan, hogy egy kis ideig magam is az erdőket járva éltem – felelte Benő. Mert az, hogy katonának álltam, nem hozta el számomra a várvavárt szabadságot. Sőt, sokkal inkább szolgának éreztem magam, mint azelőtt parasztként. Talán másképp alakult volna a sorsom, ha nem a világ legaljasabb őrmestere lett volna a feljebbvalóm.

Egy olyan alak, aki örömét lelte abban, hogy porig alázott mindenkit, aki alatta állt a rangsorban. Nekem az a „megtisztelő” feladat jutott, hogy végig kellett néznem a lakomáit, és össze kellett szednem az általa puszta szórakozásból a földre hajigált csontokat. Sokáig békésen tűrtem mindezt, ám egyszer egy különösen nehéz nap végén elöntötte az agyamat a vér. A nagyságos úr akkor épp libacombokat zabált halomra.

Kép: Pixabay

Én pedig fogtam a sokadik csontot, és jól a homlokához vágtam!

Még most is előttem van, milyen meghökkent képet vágott körülöttem mindenki. Bizonyára ez mentette meg az életemet, meg az, hogy épp egy sűrű erdő közepén táboroztunk. Pontosan tudtam, mit kell tennem. Hanyatt-homlok elmenekültem, még a holmijaimat sem vittem magammal. Aztán hetekig csak az erdőket jártam, csupán aludni álltam meg.

Bogyókon éltem, és ha szerencsém volt, halat is tudtam fogni magamnak. Természetesen igencsak lesoványodtam. Mikor már jó messze jártam a tábortól, bementem a legközelebbi városba azt remélve, hogy senki sem ismeri fel az ábrázatomat, és kapok valami tisztességes munkát. Nincs is rá szó, mekkora szerencsém volt. A szóban forgó városban ugyanis épp egy mutatványos társulat tartott előadásokat. Méghozzá egy olyan társaság, amely sorra járta az országokat. Jobb helyet el sem képzelhettem volna magamnak! Azon nyomban beálltam közéjük.

Bár eleinte csupán a szolgájuk voltam, így is százszor jobb életem volt, mint a seregben vagy a falumban. Aztán szép lassan kitanultam a szemfényvesztést. Folyton úton vagyok; ez a tökéletes élet számomra. És bízom az atyaúristenben na meg a saját lélekjelenlétemben, hogy soha senki sem ismeri fel bennem a katonaszökevényt.

Ezek után már egy kicsit sem tartottam Benőtől. Sőt, közelebb éreztem magamhoz, mint valaha. Közelebb, mint bárkit az életemben. Így aztán én is elmeséltem neki a mi történetünket. Azt, hogy nekünk is meg kellett szöknünk a méltóságos gróf úr kastélyából.

Ami pedig ezután történt, azt nehéz szavakba öntenem, annyira csodálatos volt. Összeölelkeztünk, öleltük, öleltük és öleltük egymást, míg egyszer csak a szemem sarkából egy ismerős világosbarna alakot láttam meg a fák között.

Kép: Zoltan Kelemen/Flickr

Már egyáltalán nem bántam, hogy az a nyúl elcsalta őt tőlem! És egy igen érdekes, talán kicsit merész gondolat fészkelte be magát a fejembe. Mi lenne, ha szépen új életet kezdenénk csak mi hárman?

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.