Kép: Pixabay

Megelégeltem a cselédlétet, ezért elhatároztam, hogy megtanítok egy mutatványt az uradalmon élő egyik ebnek, és beállok vele egy társulathoz. Ez az állat azonban egy csöppet sem volt hajlandó tanulni. Ám az is kiderült, hogy egy remek barát, mert megvédett, amikor az egyik szolga rám támadt. Ezzel azonban saját magát is veszélybe sodorta, így mindkettőnknek el kellett menekülnünk a birtokról.

Az előző részeket itt olvashatod.

Eleinte természetesen sejtelmem sem volt róla, hogy merre, és egyáltalán hogyan tudunk elszökni arról az átkozott helyről. Nem tudtam, mit tegyek, csak kétségbeesetten, ész nélkül bolyongtam a birtokon. Betyár pedig árnyékként követett, ennek viszont nagyon is örültem. Így legalább rajta tarthattam a szemem, nem történhetett meg az, hogy valaki a tudtom nélkül agyonlövi.

Valóban nagyon nehéz helyzetben voltunk, hiszen az őrök nem engedték volna, hogy csak úgy kisétáljunk az egyik kapun. Így egy darabig úgy látszott, hogy az ima az egyetlen megoldás. Azaz, hogy szorgalmasan imádkozom, hogy minél később fedezzenek fel bennünket. Ehelyett arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha mindketten tudnánk repülni. Egyszerűen csak szárnyra kapnánk, és elszállnánk jó messzire!

Amint erről ábrándoztam, megakadt a szemem egy szekéren. Ismerős volt ez a kocsi, mert azé az árusé volt, akitől a labdákat vásároltam. Pár pillanat múlva kipattant a fejemből egy ötlet. Ezek a kereskedők mindig több árut vittek a kastélyba, mint amennyit el tudtak adni. Sok portékát zsákokban hordtak, én pedig arra gondoltam, hogy azok között mi is elférnénk Betyárral.

Az is nyilvánvaló volt számomra, hogy egy ilyen hebrencs állatot nem könnyű rávenni a bújkálásra. Őurasága igazából csak akkor tud veszteg maradni, ha alszik! És akkor alszik igazán sokat, ha előtte jól megrakta a bendőjét. Így ahhoz, hogy épségben kiszabadulhassunk, muszáj volt egy komoly tervet kovácsolnom. Szerencsére tudtam, hogy a kereskedők csak másnap virradatkor indulnak útnak, így volt időm gondolkodni.

Először is, amikor tudtam, hogy senki sincs a szállásunkon, odamentünk Betyárral, és magamhoz vettem a pénzemet. Úgy gondoltam, hogy ezen kívül nincs szükségem semmi másra. Csupán annak tudtam örülni, hogy már sötétedett, és hogy elég nagy az az uradalom. Merthogy eszelősként jártunk-keltünk rajta. Úgy mozogtam, mint valami prédaállat. Meresztettem a szememet, amennyire csak tudtam, és a legkisebb zajra is felfigyeltem. Csak azért fohászkodtam, hogy meg ne leljen minket Alfréd, vagy valamelyik cimborája. Ezekből ugyanis jó sok van neki, komoly rangot jelent az ő barátjának lenni.

Bámulatos volt, hogy Betyár milyen hűségesen követett. Pedig egy falat vacsorát sem kapott! Komoly fejtörést okozott, hogy egyáltalán miképp szerezzek neki ennivalót. Mert hát a kastélyt is őrzik, nem lehet csak úgy észrevétlenül bemenni a konyhába vagy az éléskamrába.

Talán az az egy szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az úrilak előtt nem a legeszesebb emberek strázsálnak. És amelyikük aznap volt szolgálatban, valósággal retteg a varangytól. Természetesen igyekszik titokban tartani, de hát egy cseléd többet tud a többi szolgáról, mint az uraság. Így nem tehettem mást, mint azt, hogy amikor már minden bizonnyal szinte mindenki nyugovóra tért, egy nagy, sötét színű kő után kezdtem kutatni. Hamar sikerrel jártam, sok ilyen van a birtokon.

Kép: Unsplash

Betyárt sajnos nem vihettem magammal, az túl veszélyes lett volna. Most az egyszer kapóra jött, hogy olyan hebrencs. Amikor felvettem egy fadarabot, és megmutattam neki, nem hazudtolta meg magát. Ezt a tárgyat is kitépte a kezemből, és messze szaladt vele. Én pedig izgatottan igyekeztem a kastély felé. Az őr ott állt a kapu mellett a falat támasztva, és kidüllesztve a hatalmas pocakját. Amikor elhajítottam a követ, az az olajmécses sápadt fényében valóban egy jókora varangynak látszott. Legalábbis ez az együgyű alak minden bizonnyal annak nézte, mert riadtan ugrott fel, és a pocakját maga előtt tolva, kétségbeesetten próbált a túloldalra menekülni.

A követ a konyha felőli oldalon dobtam el, ahol most már szabad volt az utam. Olyannyira az volt, hogy bemászhattam az ablakon, mivel az nyaranta többnyire nyitva áll. Magamnak egy jókora kenyeret szereztem, épp elég volt az nekem ekkor. Betyárnak pedig egy szép darab sonkát választottam. Úgy véltem, fejedelmi lakoma lesz ez számára. Azonban úgy látszott, hogy sohasem fogja megenni.

Mivel Alfréd támadása után annyira hűségesen követett engem, arra számítottam, hogy rögtön előbukkan, mihelyt eltávolodok a kastélytól. Erre azonban hiába vártam. Nyomát sem láttam még pirkadatkor sem. Márpedig mindenképpen cselekednem kellett. Vele vagy nélküle, de el kellett mennem, mielőtt Alfréd megtehette volna velem, amit azelőtt való nap akart, vagy talán még valami annál is rosszabbat. Ám módfelett sajnáltam ezt az ostoba állatot, így szomorúan baktattam a szekerek felé. Nyilvánvalóan akkor kellett a zsákok közé bújnom, amikor még egy lélek sem volt kint.

Azaz dehogyis nem volt! Eszeveszetten rohant felém, és az oldalamhoz nyomta az orrát. Nekem pedig egy sokkal nagyobb kő esett le a szívemről, mint amit az őr elé dobtam! Ez a csibész eb is roppant boldog volt, és örömmel fogadta a finom eledelt. Pillanatok alatt befalta, ami derék dolog volt, hiszen egykettőre be kellett vackolnunk magunkat.

Bárcsak mindig olyan szófogadó lett volna, amilyen ekkor volt! Szépen felugrott velem a szekérre, és pillanatok alatt összegömbölyödött a zsákok között. Bizonyára alaposan elfáradt, sokat futkározhatott az éjjel. Én azonban nem voltam ennyire nyugodt. Izgatottan vártam, hogy jöjjenek már végre ezek az emberek, és mihamarabb induljanak útnak, méghozzá anélkül, hogy észrevennének bennünket. Nem kellett csalódnom, hamarosan megérkeztek, és a kereskedő igen bosszúsan utasítgatta a kocsist, hogy menjenek már. Így kezdetét vette egy igen hosszú, viszontagságos út.

Mert Betyár nyilvánvalóan remekül érezte magát, nekem azonban egy kicsit sem volt ínyemre a zötyögés a zsákok között. Csak az vigasztalt, hogy százszor jobb volt ott lenni, mint Alfréd kezei között! Azért néha elnyomott az álom, hiszen halálosan fáradt voltam. Ám rögtön felébredtem egy-egy a szokásosnál is nagyobb zöttyenés után. Ekkor hallgathattam a kocsis fecsegését, amit az nem volt hajlandó abbahagyni, hiába utasította erre a kereskedő legalább ezerszer.

Így megtudhattam tőle, hogy hamarosan a környékre érkezik egy mutatványos csoport, amely olyannyira híres, hogy még Bécsbe is eljutott a királynőhöz. Ezek után nem tudtam eldönteni, hogy mi fáj jobban: a tagjaim a rossz úttól, vagy a szívem ettől a hírtől? Ám végül nem is gondolkodhattam ezen túl sokat. Betyár ugyanis egyszer csak felébredt, és szemlátomást egyáltalán nem fűlött a foga ehhez a kellemesnek egy csöppet sem mondható utazáshoz. Eleinte mocorogni kezdett, de azt még nem vették észre az elől ülők. Ám amikor kétszer is eltüsszentette magát, azt a kocsis már meghallotta.

 – Mi a rosszseb ez a hang? – kérdezte csodálkozva.

 – Miféle hang? - kérdezett vissza a kereskedő.

 – Valami különös hangot hallottam hátulról.

 – Ez a hang nyilvánvalóan a fejedben hallatszik. Bizonyára megártott neked a sok locsogás!

A kocsis erre sértődötten elhallgatott, Betyár pedig tovább nyüzsgött. Végül nagy nehezen sikerült felülnie nem kis aggodalmat okozva ezzel nekem. És ha ez még nem lett volna elég, elszállt fölöttünk egy varjú, amit ez az eb már nem hagyhatott szó nélkül.

Kép: Eliya/Flickr

A vakkantás annyira megdöbbentette a kocsist, hogy hirtelen megállította a lovakat. Én pedig úgy éreztem magam, mintha nyomban összetört volna az összes csontom! Nagyon nehezemre esett nyugton maradni, pedig mindenképpen ezt kellett tennem. Merthogy a két ember alighanem hátra nézett, és a szavaikból világossá vált, hogy nem hisznek a szemüknek.

 – Mi a fenét keres itt ez az eb?

 – Honnét tudjam én azt? Az én dolgom az, hogy a lovakat rendezzem. A rakománnyal csak maga foglalkozik.

 – Nem! A napnál is világosabb, hogy ez a te elvetemült tréfád. Bizonyára ezzel akarsz a sírba vinni, ha már az ostoba fecsegéseddel nem sikerült!

Ekkor azt hallottam, hogy Betyár leugrik a szekérről, és elszalad. Az a két féleszű pedig még sokáig azon marakodott, hogy melyikük hibájából került oda. Én azonban csak azon imádkoztam, hogy vissza ne menjen a birtokra. Menjen az erdőbe, Budára, Angolországba, mit bánom én. Csak oda ne térjen vissza, ahol végezni akarnak vele!

Az én legnagyobb álmom már csupán az volt, hogy éljem túl ezt az átkozott utat. Nem kis szerencsémre a két férfiember végül betért egy kocsmába, mert roppant mód megszomjaztak. Hogy utána merre mentek, arról sejtelmem sincs, mert amikor úgy véltem, hogy épp senki sincs körülöttem, nagy nehezen lekászálódtam a szekérről. Nehéz szavakat találni arra, milyen elcsigázott voltam.

Mindazonáltal egy igen különös dolgot tettem. Úgy sejtettem, hogy az egyik zsákban labdák is vannak. Magam sem tudom miért, de kibontottam, és egy bogyót szépen magammal vittem. Úgy határoztam, hogy keresek egy fogadót, ahol végre kialhatom magam, és ha már elég friss leszek, szépen visszamegyek a falumba.

Szerencsére hamar találtam ilyen helyet, mert mint kiderült, egy városban hagytam ott ezt a két tökfilkót. Három napot töltöttem a szálláson. Bár szinte minden pénzem ráment, módfelett élveztem, hogy nem én szolgálok valakit, hanem mások teszik velem ezt. Egyre csak azt mondogattam magamban, hogy el tudnám így képzelni az egész életemet!

Ám végül sajnos mennem kellett, méghozzá gyalog, hiszen kocsikázásra már nem tellett. Pirkadatkor indultam útnak. Amikor elhagytam a várost, már felkelt a nap. Szomorúan baktattam a poros országúton, amely egy dúsfüvű legelőt szelt ketté. Az ég tiszta kék volt, és pompásan nézett ki alatta az élénkzöld mező. Mindazonáltal egy csöppet sem tudtam szépnek látni. Folyton csak az jutott eszembe, hogy hamarosan éjt nappallá téve robotolnom kell a falumban. Egyszer azonban a zöld füvön egy barna valamit láttam, ami igen sebesen száguldott felém. Amint közeledett, egyre inkább ismerős lett számomra, hiszen ő nem volt más, mint Betyár. 

Kép: Steven Johnson/Flickr

Bár sejtelmem sem volt, hogy mit kezdek vele a falumban, kimondhatatlanul örültem neki. Annyira, hogy miután egy kicsit megdögönyöztem, még a labdát is elővettem, hadd legyen egy jó napja!

Ekkor olyasmi történt, amire most is alig találok szavakat. Ahogy megfogtam a bogyót, az eb hozzányomta az orrát, és finoman szimatolni kezdte. Eleinte moccanni sem tudtam a döbbenettől. Egy pillanattal később azt éreztem, hogy a boldogságtól alig bírok magammal. Határtalan örömömben feldobtam a labdát jó magasra. És ezután jött az újabb meglepetés. Betyár ugyanis a bogyó után ugrott, és az orrával játékosan megütötte. Miután a játék a földre esett, újból feldobtam, az eb pedig megismételte az előbbi mutatványt. És eljátszottuk ezt még egy tucatszor.

Azután elindultunk, hogy megkeressük azt a mutatványos csoportot, amiről az a félnótás beszélt. Teljesen bizonyos voltam benne, hogy bevesznek minket maguk közé. És abban is, hogy olyan híresek leszünk, hogy még a XIX. században is beszélni fognak rólunk! Ám mégsem ez volt az, ami a legnagyobb örömet okozta nekem. Kimondhatatlanul hálás voltam, és vagyok a mai napig is ennek a hebrencs ebnek, hiszen megadta nekem, amiről régen álmodni sem mertem. Hála neki, végre szabad ember lehetek!

Kép: Pixabay

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.