Kép: Visualhunt
Még akkor se, ha sokak szerint így legfeljebb csak a szakadék szélére juthatok el.
Mindez azért jutott eszembe, mert nemrég iktatták be Donald Trumpot. Erre nyilván azt kérdezed, hogy mégis hogy jön ez ide? Csak úgy, hogy Ta-Nehisi-Coates afroamerikai újságíró azt nyilatkozta a Daily Show című tévéműsornak, hogy Obamának kétszer annyit kellett dolgoznia, hogy eljusson a Fehérházig, mint Trumpnak. Mert míg az előbbinek ehhez intelligensnek és tanultnak kellett lennie, az utóbbi esetében elég volt annyi, hogy ő fehér és gazdag. Ezenkívül azt is mondta ebben az interjúban, hogy a feketéknek háromszor akkorát kell ugraniuk, mint a fehéreknek, ahhoz, hogy ugyanazt megszerezzék.
Eszem ágában sincs politizálni ezen a blogon. Csak hát ez a néhány mondat nagyon megmaradt bennem. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kb. egy hónappal ezelőtt hallottam őket, és látod, még mindig foglalkoztatnak. Ennek nagyon egyszerű oka van. Az, hogy látássérültként én is gyakran hallottam hasonló „bölcsességeket”.
Ez az idézőjel nem véletlenül került ide. A helyzet az, hogy egyáltalán nem tartom szerencsésnek az ilyesfajta hozzáállást. Mármint azt, ha valaki folyton azon agyal, hogy mekkora hátránnyal indul a többi emberrel szemben. Így ugyanis végül talán eléri a célját, ám az is biztos, hogy előtte rengeteg lépést tesz hátrafelé. Ezt nem valami könyvben vagy magazinban olvastam, kizárólag a saját tapasztalataim alapján írom. Mert hát egy darabig én is bevettem ezt a maszlagot, meg amúgy is láttam, mi folyik a környezetemben.
Tisztelt bíróság, én ártatlan vagyok!
Kép: Matt-Watson-Power/Flickr
Annak idején sokszor hallottam, hogy be kell bizonyítanom, hogy én is képes vagyok arra, mint bárki más. Nos, nekem a bebizonyítani szóról csak az jut eszembe, amikor valaki a vádlottak padján csücsül, és kétségbeesetten magyarázza, hogy ő teljesen ártatlan. Ez valószínűleg a jogi végzettségem miatt van így, de az biztos, hogy ez a bizonyítós projekt nekem egyáltalán nem jött be.
Persze jó darabig aktívan műveltem. Látszólag messzire jutottam, ám ennek megvolt az ára, mert egyszerűen képtelen voltam felszabadultan élni az életemet. Állandóan az járt a fejemben, hogy jaj, mi lesz, ha ez vagy az nem sikerül? Voltak körülöttem olyan humanoid lények, akik ezt nem vették észre. Ők meg voltak róla győződve, hogy egy talpraesett, határozott ember vagyok. De hát ez volt a kivétel, ami erősítette a szabályt. A kutyákat meg aztán végképp nem tudtam átverni. Aki egy kicsit is ismeri ezeket a csodálatos állatokat, pontosan tudja, hogy ők sokkal inkább képben vannak velünk kapcsolatban, mint mi magunk. Így azt is tudták, hogy a határozottságot sugalló álarcom mögött egy bizonytalan, full görcsös emberke rejtőzik.
A figyelem könyörtelen törvénye
Ezenkívül, ha valaki folyton bizonyítani akar, annak a figyelem törvénye is gyakran útját állja. Erről többek között Bárbel Mohr ír a Hogyan rendeljünk jól az Univerzumtól című könyvében. Ennek alapján, ha állandóan arra gondolunk, amit el szeretnénk kerülni, akkor az a bizonyos esemény sajnos szinte biztos, hogy meg fog történni.
Az írónő egy a szerzőtársa és névrokona, Clemens Maria Mohr által kitalált példával szemlélteti ezt a jelenséget. Eszerint, ha a kezdő síelő meglát egy fát egy száz méter széles pálya közepén, és elkezd parázni amiatt, hogy neki fog menni, szinte biztos, hogy nekicsattan, hiába van elég hely ahhoz, hogy kikerülje. Az ember ilyenkor tudat alatt olyan mozdulatokat tesz, hogy végül megtörténik a baj.
Kép: Visualhunt
És egy ilyen bizonyítási eljárás során mintha a világ is direkt ki akarna szúrni velünk. Pl. ha állandóan azon kattog az agyad, hogy ne tartsanak béndzsónak, szinte borítékolható, hogy mondjuk az utadba kerül egy szép nagy kő, amiben megbotlasz. Ez már saját példa volt.
Az a fránya testbeszéd
Van ám még valami, ami ilyenkor egész biztos ellenünk fordul, méghozzá a saját testünk. Ezt ugyebár az agyunk irányítja, így ha a lelkünk mélyén meg vagyunk győződve róla, hogy minket mindenki értéktelennek tart, akkor hiába vetítünk akár magunknak is. A testtartásunk és a mozdulataink nagyfokú bizonytalanságról fognak árulkodni.
Kép: Pixabay
Nálam ezt szúrták ki a kutyusok és sok-sok ember, bár az utóbbiak szerintem tudat alatt tették ezt. Meg még ott van az az ismerősöm is, aki látszólag teljesen kimászott a hátrányos helyzetből. Elvégezte az egyetemet, jó állása van, elegánsan öltözködik stb. Ám ennek ellenére sokan belekötnek. Ha látnád a testbeszédét, rögtön megértenéd, hogy ez miért történik. Ennek alapján ugyanis ő még mindig az a bizonytalan kislány, aki annak idején volt.
Nekem való emberek és nekem való élet
Szóval a bizonyítási kényszer nem vezet sehova, de akkor mi a megoldás, ha érvényesülni akarunk? Először is el kell hinnünk, hogy ez lehetséges. Nem azzal kell foglalkozni, hogy az ember milyen hátránnyal indul, hanem azzal, hogy milyen értékei vannak, mi mindenben jó. Persze lehet, hogy ez nem megy szakember segítsége nélkül, sokáig nekem se ment. Ám megérte az önbizalmamon dolgoznunk, mert az most már kőkemény.
Sok más hasznos dolgot is tanultam a terapeutámtól, pl. azt, hogy amennyire csak lehet, a nekem való emberek társaságát keressem. Mert ugye bárhonnan is jövünk, sohase fogunk tudni mindenkinek megfelelni, ezzel kár próbálkozni. Viszont szerencsére vannak szép számmal olyanok is, akik mellett önmagam lehetek. Vagy legalábbis annyian mindenképpen, amennyi emberre szükségem van. Mióta csak velük foglalkozom, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok.
Kép: Visualhunt
Egyébként ez már csak azért is így van, mert soha többé nem játszom a teljesítménykényszeres kislány szerepét. Ehelyett amennyire csak lehet, a saját életemet élem. Igen, amennyire ez lehetséges, mert egyelőre még nem megy teljes egészében. Ám az biztos, hogy már jó úton haladok afelé, hogy sikerüljön.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.
