Kép: Dread Pirate Jeff/Flickr

Én pedig ezt a saját bőrömön tapasztaltam.

A képen a kutyus mancsai egy teniszlabda kilövő szerkezeten vannak, amelyet a flyball nevű kutyás sporthoz használnak. Én viszont most nem erről akarok írni. Azért tettem ezt a képet a posztba, mert sokan az életet is olyannak képzelik, mint ez a gép. Azt gondolják, hogy mindegyikünknek dob valamit, nekünk pedig úgy kell tennünk, ahogy a kutyus tett azzal a labdával. Tehát szépen el kell kapnunk, amit ez a képzeletbeli szerkezet elénk hajít, és meg kell tartanunk, akár tetszik nekünk, akár nem.

Mások meg a sors könyvében hisznek. Azt gondolják, hogy ebben meg van írva mindegyikünk élettörténete, és ami benne szerepel, az kőbe van vésve, tehát nem lehet rajta változtatni.

Vannak, akiknek csupa jót írtak ebben a könyvben, vagy nagyszerű lehetőségeket dobott a gép. Szuper szüleik vannak, jó anyagi körülmények között nőnek fel, tehetségesek, és könnyedén megkapják álmaik munkáját. Ők általában örülnek, hogy milyen szerencsés csillagzat alatt születtek.

Ám sokaknak ez a fránya gép mindezek ellenkezőjét dobta. Ők átkozzák is rendesen a sorsot vagy éppen az Istent, amiért így kiszúrt velük. Mások még csak nem is dühöngenek, hanem mély depresszióba süllyedve viszik földi terheiket. Egy biztos: rengetegen meg vannak róla győződve, hogy képtelenek változtatni a nem túl rózsás élethelyzetükön, kevesek ők ehhez. Vagy talán valahol, legbelül érzik, hogy ki tudnának mászni a gödörből, de nincs bennük ehhez elég erő és kitartás.

Sajnos ezt a rossz magatartást a gyerekkorból hozzuk. Mert hát egy gyermek tényleg nem, vagy csak minimális mértékben képes irányítani a sorsát, a viselkedésmintáit pedig a környezetében lévő felnőttektől tanulja. Ha az a bizonyos gép az életükkel elégedetlen, ám azon változtatni képtelen lényeket dob neki, akkor itt a vég: én aztán tudom.

Mert az iskolában én is ilyesféle alakokkal voltam körülvéve, akik azt tanították, hogy látássérültként az ember ne várjon túl sokat az élettől. Úgy tartották, hogy még a szórakozási lehetőségeink is minimálisak, a munkáról már nem is beszélve. Az utóbbira azt mondták, hogy alapból csak nagyon kevés feladatot tudunk elvégezni (a szövegírás nem volt ezek között), és azt se feltétlenül várjuk, hogy ezen a néhány területen el tudunk helyezkedni. Sokszor volt az a mottó, hogy ha látnál, akkor ez meg az lehetnél, na de így…

Én azért nem alacsonyodtam le odáig, ahova sokan, hogy elhiggyem, amit ezek az okostojatok mondanak. Valahol a lelkem legmélyén biztos voltam benne, hogy szuper képességeim vannak. Ám ezek tényleg nagyon mélyen maradtak, mert egyébként meg úgy éreztem, hogy ez a rohadt társadalom nem engedi, hogy az legyek, aki valójában vagyok.

Ennek a negatív gondolkodásnak meg is lett az eredménye. Mert bár sok jó ember is az utamba került, a rosszak aránya ennél nagyobb volt. Ráadásul az utóbbiak jóval mélyebb nyomot hagytak bennem az előbbieknél. Ez részben azért volt így, mert olyanok tartoztak közéjük, akikkel nap mint nap találkoztam, tanár, kolléga stb. Meg az emberek többsége amúgy is olyan, hogy ha mondjuk egy nap négy jó élménye van és egy rossz, akkor hajlamos egész nap az utóbbin rágódni.

Végül azért sikerült összehoznom egy gyönyörű szép kis látszatéletet. Elvégeztem az egyetemet, és még jó munkám is volt egy ideig. Egyébként jogi szövegeket fordítottam akkor, mely munkakört annak idején ugyancsak nem sorolták fel a választható lehetőségek között. Szóval azért történtek velem jó dolgok is, ám mindez csupán a szerencse műve volt, ami mint tudjuk forgandó, és azért annyira sok nem jutott nekem belőle. A külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy tök jól vagyok, ám én egyáltalán nem ezt éreztem. Alapból nem is a saját életemet éltem, hanem egy a társadalom által kitalált szerepet játszottam. Ráadásul azt is rosszul, mert nagyon utáltam ezt az egészet.

Aztán egy olyan igazi mélypont után arra jöttem rá, hogy a kezembe kell vennem az irányítást, és változtatnom kell az életemen. Mert éreztem, hogy van kiút, csak akkor még nem tudtam, hogy merre. Jelenleg már egészen jól vagyok. Hosszú és rögös út vezetett idáig, és azért még most se mondhatom azt, hogy minden oké, de már tisztán látom az alagút végét. Hogy miképp jutottam el idáig, és juthat el más is, azt alább összefoglalom néhány pontban.

1. Neked kell változnod, ne várd a csodát!

Merthogy az ember hajlamos valami külső körülmény bekövetkezésétől várni a boldogulást. Ez lehet mondjuk a királyfi eljövetele fehér lovon, a lottó ötös stb. Sokan azt hiszik, hogy egy ilyen esemény bekövetkezése egy csapásra megváltoztatja az életüket.

Kép: Ian Barbour/Flickr

Ez azonban egyáltalán nem igaz. Először is csak keveseknek adatik meg, hogy mondjuk megüssék a főnyereményt. És ha valaki eme csoda megtörténte után is úgy gondolkozik, mint azelőtt, igen könnyen el fogja veszíteni, ami az ölébe hullott. A változásnak mindig a gondolkodásmód szintjén kell elkezdődnie, és soha nem megy végbe egyik napról a másikra. Ez egy hosszú és igen kemény folyamat, de megéri végigcsinálni.

Én magam arra gondoltam, hogy ha majd vakvezető kutyussal kezdek grasszálni, azon nyomban gyökeresen meg fog változni az életem. Ez azonban nem jött össze. A fent említett mélypont az volt, amikor ezzel szembesültem. Persze nem adom fel. Biztos, hogy lesz kutyám, pláne azok után, hogy már megvan ehhez a megfelelő hozzáállásom és tudásom. Viszont butaság volt azt várnom szegény négylábútól, hogy majd ő helyrehozza az én elbaltázott életemet. Hiszen ő csak egy kutya, nem egy varázsló!

2. Kérj segítséget!

Talán nem mindenkinek, de a legtöbb embernek szüksége van erre. Itt arra gondolok, hogy elmenni egy pszichológushoz, kineziológushoz, coachhoz, a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen. Sokszor ugyanis a múltbeli rossz tapasztalataink állnak a változás útjába, amelyektől egyedül képtelenek vagyunk megszabadulni.

Sokan cikinek gondolják azt, hogy felkeressenek egy ilyen szakembert, mert bár egyre kevésbé, de azért még mindig tartja magát az a sztereotípia, hogy aki ilyen helyre jár, az tutira dilis. Ez azonban egyáltalán nem igaz, és szerintem pont az a gáz, ha valaki érzi, hogy valami nincs rendben, mégse tesz ellene semmit.

Én három évig gondoltam úgy, hogy majd egyedül megoldom a problémáimat. Ez azonban sajnos nem ment, és a végén már úgy éreztem, hogy minden erőm elfogyott. Végül felkerestem egy terapeutát. A helyzet az, hogy félve mentem hozzá. Mivel látszólag minden a legnagyobb rendben volt velem, attól tartottam, hogy elküld a francba. Ő pedig nem küldött el, hanem segített talpra állnom!

3. Írd át a forgatókönyvet!

Mert ha egy kicsit megpiszkáljuk a dolgot, azt vesszük észre, hogy mintha mindig ugyanaz történne velünk. A díszlet és a szereplők változnak, ám a cselekmény valahogy minden esetben ugyanarra a sémára alapul. Pl. én rengeteg olyan emberbe botlottam az iskolában meg később a munkahelyemen, akik így vagy úgy alaposan alám raktak, az ebből adódó problémáimat viszont csak kevesen értették meg. Mert hogy is lehet haragudni egy tisztes tanárra vagy hivatalnokra! Így a gondolataimat sokáig ez az amúgy egyértelmű igazságtalanság töltötte ki.

Egy ilyesfajta cselekmény nem túl kellemes olvasmány, ráadásul baromira unalmas is. Egy magára valamit is adó filmstúdió tutira nem venne át egy erről szóló forgatókönyvet. Ám mindannyian képesek vagyunk átírni életünk cselekményét. Először is úgy, hogy nem agyalunk folyton a sanyarú sorsunkon. Ezzel ugyanis csak azt érjük el, hogy az agyunk rááll erre a témára, és önkéntelenül olyan helyzetekbe megyünk bele, amiket elvileg el akarunk kerülni. Ráadásul a negatív gondolatok amúgy is ártanak az egészségnek.

Ehelyett inkább azzal kell foglalkoznunk, amit el szeretnénk érni. Ez már csak azért is megéri, mert sokkal jobb hangulatunk lesz tőle, mint amikor a sorsunkat átkozzuk vagy siratjuk. Persze a gondolkodásmódunkat átalakítani nem könnyű. Én már régóta dolgozom ezen, de még nem mindig megy, ám rajta vagyok az ügyön!

4. Figyelj a testbeszédedre!

Mert ha te nem is törődsz vele, az embertársaid öntudatlanul figyelik a testtartásodat meg a mozdulataidat, és ugyancsak tudat alatt következtetéseket vonnak le belőle. És ha mondjuk valakin az látszik, hogy magán hordozza a világ fájdalmát, akkor ki akar majd neki munkát adni, vagy ki szeretne vele barátkozni? Hát persze, hogy senki! Ám nem elég, ha csupán tudjuk, milyen a jó kiállás, és azt próbáljuk elérni. A testbeszédünket ugyanis a gondolataink irányítják, így azokat át kell alakítanunk az előző pontban felvázolt módon.

Kép: IamNotUnique/Flickr

Amikor elkezdtem járni a terápiás foglalkozásokra, az én testbeszédem se volt valami szép látvány. Viszont nekem duplán fontos volt, hogy ez változzon. Az embereken kívül ugyanis a kutyusok is figyelnek minket, méghozzá minden másodpercben.

Mostanra megérett a munkánk gyümölcse. Néhány hete egy közösségi ház előtt a barátnőmet vártam, akivel egy koncertre mentünk. Egyszer csak odajött hozzám egy lány, és azt kérdezte, hogy kell-e ebbe a bizonyos házba belépő. Később kiderült, hogy azt hitte, hogy egy ottani alkalmazott vagyok. Kedves olvasóm: ez neked valószínűleg nem nagy szám, nekem viszont nagyon sokat jelentett. Pár éve ugyanis egy utcai járókelő legfeljebb azt kérdezte volna tőlem, hogy mit segítsen!

5. Figyelj a lehetőségekre!

Merthogy ezek bárhonnan előbukkanhatnak, és gyakran ott találnak meg minket, ahol nem is gondolnánk. Ezzell kapcsolatban James Redfield honlapján olvastam egy nagyon szép igaz történetet. Abraham Lincoln világ életében politikus akart lenni, ám mivel egy farmon élt, sokáig úgy tűnt, hogy erre nincs semmi esélye. Aztán egyszer összefutott egy eléggé lecsórósodott házalóval, aki megvételre kínált neki egy dollárért egy nagy hordót tele mindenféle kacattal.

Ő valamiért úgy érezte, hogy ezt meg kell vennie. Ez egy bölcs döntés volt, a hordó alján ugyanis egy rakás abszolút naprakész jogi könyvet talált. Megtanulta az ezekben lévő anyagot az utolsó betűig, és ez megadta a kezdő lökést a későbbi karrierjéhez.

Mindez már történelem, ám azóta is rengetegen törtek ki a látszólagos reménytelenségből, és futottak be nagyon szép pályákat. Engem is sorra találnak meg a lehetőségek, amióta hiszek bennük. Pl. elvégeztem egy műfordító és egy írótanfolyamot, és ezen eredményeimre sokkal büszkébb vagyok, mint a diplomámra.

Nagyon jó volt ezekre járni már csak azért is, mert az eddigi iskoláimmal ellentétben a szemem csak akkor volt téma, amikor valami gyakorlati kérdésről volt szó. Pl. arról, hogy miképp adják ide nekem a feldolgozandó anyagokat. Ám ebből se csinált senki problémát. Mindannyian egy feladatnak tekintettük ezt, amit közösen szépen megoldottunk.

Amióta kitaláltam, hogy blogger szeretnék lenni, szintén minden szembejön, amire ehhez szükségem van. Pedig ez egy elég nagy falat számomra, mert egy csomó mindent kell csinálnom, amivel idáig abszolút nem foglalkoztam. A közeljövő egyik nagy feladata pl. az, hogy megtanuljak fényképezni. De tudom, hogy képes leszek rá! Bár ez nem volt szempont, amikor kiválasztottam ezeket a foglalkozásokat, azért egy kicsit tetszik, hogy ezek egyike sincs az eredetileg nekem szánt lehetőségek között, és mégis jó vagyok bennük!

Mindezek tükrében minden kedves olvasómnak jó pozitív forgatókönyvírást kívánok!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.