Kép: Pexels

Még akkor se, ha sokak szerint ezt kellene tenned, mivel egy felnőtt emberhez ez illik.

Mert hát a fejekben le van ám képezve az élet rendje. Sokak lelki szemei előtt a gyermekkor úgy jelenik meg, mint a gondtalan, vidám játék ideje. Mert ugye a kiskölykök mindenhez nagyon könnyen alkalmazkodnak. Akár egy nyomornegyed közepén is képesek önfeledten játszani, és ezt nyugodtan meg is tehetik, hiszen még nem kell foglalkozniuk a számlák befizetésével és az egyéb mindennapi gondokkal. A fiatalok is lazák tudnak maradni, legalábbis amíg megtehetik, hogy az életük a bulizásról szóljon.

Na de egy rendes, magára valamit is adó felnőtt számára már nem buli az élet! Ehelyett az állandó robotolásról szól a munkahelyen, és ha az ember nőből van, akkor még otthon is. Aki így él, az előbb-utóbb komorrá és unottá válik. Vagy pedig a mindennapi élet nehézsége, bizonytalansága miatti parák teszik ki minden gondolatát. És minél idősebb lesz, annál több betegséggel kell szembenéznie, ami együtt jár az egyre nagyobb nyűgösséggel és rugalmatlansággal.

A néha nagyon sötét igazság

Kép: Pexels

Na szóval így tartja ezt a közfelfogás, de hát pontosan tudjuk, hogy ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Ha egy kicsit megpiszkáljuk a dolgot, gyorsan rájövünk, hogy nagyon sokan vannak, akiknek a gyerekkora csak az emlékeikben tűnik felhőtlennek. Persze lehet, hogy az örömteli játék is szerepelt benne, de valószínűleg egy csomó olyan esemény is történt, amire az ember nem szívesen emlékszik vissza.

Talán akkor és ott mégiscsak zavarta őket, hogy a családnak nem volt mit a tejbe aprítania, vagy az, hogy a szülők állandóan marták egymást, esetleg az iskola keserítette meg az életüket. A két utóbbi példát a saját életemből merítettem! Pl. a sokak által emlegetett boldog diákévek számomra nem léteztek. Ehelyett a félelem és a rettegés volt rám jellemző. Folyton csak a tancsik által emlegetett alapból sötét jövő lebegett a szemem előtt, ami még sötétebb lesz, ha nem lesznek jók a jegyeim.

Sajnos dolgozó emberként sem tudtam szakítani a parákkal. Gazdiként pedig pláne nem. Általában az elsőgyerekes anyukákra jellemző, hogy folyton attól félnek, hogy valami szörnyűség fog történni a kölökkel. Én pedig az összes ilyen típusú félelmet produkáltam a kutyusommal kapcsolatban! Ja, és ott volt még az önbizalomhiány is, ami szintén rátelepedett a gyermek és a nagyon fiatal önmagamra, és ezzel persze ugyancsak sikerült egy csomó parát generálnom.

Csak lazán, mint egy kutya!

Kép: Pixabay

Sokáig zavart, hogy ilyen szar gyerekkorom volt, most viszont valamilyen szinten még örülök is neki. Így ugyanis egy életre megtanultam, hova vezet a megfelelési kényszer, az állandó parázás, és az, ha nem vagyunk képesek ellazulni. Természetesen a szakadék szélére! Mert az itt leírtak eredménye az örökös rosszkedv és a bizonytalan testbeszéd, ami alapból árt az egészségnek, és csak azt érjük el vele, hogy folyton olyanokkal futunk össze, akiket legszívesebben jó messzire elkerülnénk. De az is előfordulhat, hogy akaratlanul is csak állandóan egyhelyben toporgunk. Az előbbre jutáshoz egészen egyszerűen elengedhetetlen a lazaság.

Tavasszal írtam egy vendégposztot a Candle & Coconut blogra, amiben többek között az szerepel, hogy a céljaink eléréséhez kb. úgy kell állnunk, mint amikor eldobunk egy labdát jó messzire. Ekkor erősen, de azért lazán kell dobnunk. Ezt megtapasztalhatod, ha pl. eldobsz egy lasztit egy kutyusnak.

Nem véletlenül emlegetem a kutyát, mert most már igyekszem úgy állni az élet dolgaihoz, ahogy azt ezek az állatok teszik. Egy egészséges lelkű eb ugyanis simán el tudja engedni magát. Az emberrel ellentétben nem fantáziál mindenféle a jövőben bekövetkező borzasztóbbnál borzasztóbb eseményekről. Genetikailag hiányzik belőle az ilyesmi. Ha úgy tűnhet, hogy mégis ezt teszi, akkor csak a gazdi szar hangulatát veszi át. Úgyhogy már csak a leendő kutyám kedvéért is muszáj volt változtatnom a hozzáállásomon.

Meg az írói munkám miatt is. A helyzet az, hogy az ember írása a saját tükre, tehát a posztjaim csak akkor lehetnek könnyed hangvételűek, ha én magam is könnyen veszem az élet dolgait. Természetesen mindenki arról ír, amiről akar, de nekem nagyon tetszik ez a stílus, és úgy veszem észre, hogy az olvasóimnak is.

Már az is a múlté, hogy bárkinek is görcsösen meg akarjak felelni. Leírhatatlan, hogy ez mekkora megkönnyebbülést jelent nekem. Pontosan tudom, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy képtelenek leszünk érvényesülni az életben. Csak arra kell figyelnünk, hogy minél több nekünk való embert gyűjtsünk magunk köré. Itt írtam arról, hogy miről ismerhetjük fel őket.

Kimondhatatlanul örülök, hogy ha egyszer anya leszek, már így fogok állni az élet dolgaihoz. Így ugyanis a gyerekeim megtanulhatják, hogy érdemes lesz felnőniük, mert az élet nem feltétlenül egyenlő az örökös szenvedéssel.

Kép: Pexels

Na jó, mindez nem jelenti azt, hogy már egyáltalán nincsenek paráim. Egy több oldalas privát írásom van, ami róluk szól. Viszont mindegyik mellé oda van írva az is, hogy miképp tudom semlegesíteni.

Csak a mostra figyelj!

Könnyen előfordulhat, hogy egyáltalán nem értesz egyet ennek a posztnak a tartalmával. Talán úgy gondolod, hogy a mostani bizonytalan helyzetben teljesen természetes, ha valaki állandóan a problémáival foglalkozik. Ám ez elkerülhető, ha megtanulunk a mostban élni. Ez persze egyáltalán nem egyszerű feladat. Ezt pontosan tudta Eckhart Tolle is, aki egy egész könyvet írt erről a témáról. Nagyon jó gyakorlati tippek vannak benne, amelyekről hamarosan olvashatsz ezen a blogon.               

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.