Kép: Pexels/Jaymantri

Mutatványosként dolgozunk Betyárral, az ebemmel; a közönség rajong értünk. Ám a balsors úgy hozta, hogy egy napon ugyanabban a kastélyban léptünk fel, ahol egykor cselédleányként kerestem a kenyeremet, megismertem Betyárt, és ahonnan végül mindkettőnknek menekülnünk kellett.

A hősünk mutatványoséletéről szóló előző részeket itt olvashatod. A róla, mint cselédlányról szóló történetet pedig itt találod.

Azt hittem, menten elájulok, amikor meg tudtam, hogy vissza kell térnem arra a helyre. Oda, ahol az egyik szolga majdnem a magáévá tett akaratom ellenére, és ahol nyugodt szívvel agyonlőtték volna Betyárt, mert a védelmemre kelt.

 – Nem mehetünk vissza oda! Én beteget jelentek! – ez volt az első gondolatom.

Igazából nem is kellett volna megjátszanom magam, hiszen holt sápadt voltam. A lábam is remegett, amikor elindultam, hogy közöljem a hírt Greatinoval, a vezetőnkkel. Ám miközben a sátra felé botorkáltam, egy igen furcsa áruson akadt meg a szemem, a kíváncsiság pedig egy kis időre elfeledtette velem, mekkora veszélyben vagyunk.

Ennek az embernek ugyanis olyan portékái voltak, amilyeneket idáig sohasem láttam. Azt mondta, hogy keletről hozta őket. Úgy határoztam, hogy mindegyiket megszemlélem, Greatinoval azután is tudok tárgyalni. És mint később kiderült, ez igen bölcs ötletnek bizonyult, mert a megoldás ennek az árusnak a kezében volt.

Találtam ugyanis nála egy óriási fátylat. Azt állította, hogy ebben táncot lejtenek a keleti hölgyek. Én pedig azon nyomban elhatároztam, hogy ebben fogok fellépni. Ekkor már egy kicsit sem éreztem magunkat fenyegetve, hiszen ember legyen a talpán, aki felismer engem egy efféle viseletben. És így már Betyár sem lesz feltűnő, mert hát ő csak olyan, mint az az ezer másik vizsla.

Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bár jól kieszeltem ezt a tervet, megvalósítani már nem is olyan egyszerű. Olyan esetlenül mozogtam abban a fátyolban, mint egy frissen kikelt csirke. Az pedig eleinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy megfogjam a labdát, mivel ez a fránya anyag jóval hosszabb volt a kezemnél, kénytelen voltam levágni belőle egy darabot.

Betyár bizonyos volt benne, hogy őt akarom mulattatni ezzel az öltözékkel. Az első dolga az volt, hogy felugrott rám, és cibálni kezdte a fátylat. Azt hittem, menten szétszedi! Csupán akkor volt hajlandó végre elengedni, amikor harmadjára is felmutattam neki a labdát. Ekkor azonban már becsülettel tette a dolgát, és végül én is egészen szabadon mozogtam, mintha nem is borított volna be ez az idegen anyag. Greatino pedig örömmel fogadta az újításomat.

Hátborzongató érzés volt, amikor Alfréd végigmustrált. Amúgy igencsak felvitte az Isten a dolgát. Immár nem hajtó, hanem ő lett a falkamester. Képzelem, mi mindent tett azért, hogy ilyen hamar elérje ezt a rangot! Amikor megérkeztünk, ő vezetett be minket a kastélyba.

Kép: Pixabay

Úgy járt-kelt, mintha legalábbis az övé lenne az egész birtok!

 – hódolatom kedves hölgyem! Mily kár, hogy lepel takarja a testét, hiszen bizonyára páratlan szépségű tekintete lehet – mondta nekem a szokásos széles vigyorral az arcán.

Inkább nem akartam elképzelni, mit tenne velem, ha kibújnék a fátyol takarásából. Nyilvánvalóan azt, amit annak idején tett volna, ha Betyár nem védett volna meg!

Volt még valami, ami emlékezetessé tette a bevonulásunkat. Az egyik őr ugyanis számomra meglepő módon régi ismerősként köszöntötte Benőt, a szemfényvesztőt. Benő azonban ezt igen hidegen fogadta, anélkül, hogy bárminemű ismeretség jelét mutatta volna. Mégis mi lehetett ez az egész?

Alfréd szokásához híven a fellépésünkkor sem bírt magával. Amikor befejeztük a számot, elkezdte üvölteni, hogy „Leplet le!” A többiek pedig bégető birkaként utánozták. Rémisztő volt ez az egész; a lábam kissé remegni kezdett. Végül sikerült erőt vennem magamon. Megkötöttem Betyárt, és elegánsan lépkedve távoztam vele a színhelyről, mint valami titokzatos hercegnő. Maga volt a megváltás, amikor hallottam, hogy ez a csürhe immár Benőt éljenzi. Ekkor mintha egy szikla esett volna le a szívemről, és kimondhatatlanul büszke voltam, hogy ilyen remekül feltaláltam magam.

Az sem zavart, hogy távozáskor is Alfrédot kellett bámulnom. Azt gondoltam, hogy csak hadd képzelje magát a kastély mindenható urának. Majd rájön, hogy sohasem válhat azzá, vagy ha nem, nekem úgy is jó!

Ekkor már leszállt az éj, és a hűvös, friss levegőt valósággal harapni lehetett.

Kép: Pexels

Azt pedig sohasem fogom megtudni, hogy ez vagy az ismerős hely bolondította-e meg Betyárt, aki már indulás előtt nem sokkal is igen nyugtalan volt. Száron vezettem, mint egy lovat, hiszen itt aztán egy kicsit sem hiányzott, hogy elcsámborogjon. Őurasága ezt igen nehezen viselte. Végül már szinte megállás nélkül nyüzsgött, miközben a többiekre vártunk.

Amikor kifelé tartottunk a birtokról, egyszer csak nekiiramodott, mint valami zabolátlan csikó. Én pedig gondolkodás nélkül cselekedtem. Két kézzel ragadtam meg a szárat, és húztam meg, hogy ez a bestia el ne tudjon rántani. Mit sem törődtem azzal, hogy a hirtelen mozdulat révén a fátyol félrelibbent az arcomról! A következő pillanatban már állt ez az állat, mint a cövek, velem együtt. És egy lámpás fénye világított a szemembe. Azután az Alfréd döbbenettel vegyes, dühös hangját hallottam.

 – Hogy kerülsz ide te kis…

 – Asszony! Vigyázz a kellékeidre! Megbeszéltük, hogy a közönség számára te minden egyes pillanatban a rejtélyek leánya vagy!

Benő mondta mindezt, és ezzel kihúzott a bajból. És akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy ezután is lesz ám olyan alkalom, amikor hasonlóképpen fog cselekedni.           

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.