Life Is Us!

Valahol a Földön túl: IV. rész

2018. január 14. 20:00 - Lifeisus

Új élet hat lábon?

   

 

 

 

maltese.jpg

 

 

Kép: Pixabay

 

A környezetemben lévő emberek között úgy érzem magam, mintha nem is a Földön élnék. Mondjuk, az biztos, hogy időnként egészen furcsa események történnek velem. De persze sokszor nagyon is földi dolgokkal kell foglalkoznom. Akkor is ez történt, amikor egy kutyus akart mindenáron bejutni a boltunkba.

 

Az előző részeket itt találod, és azt ajánlom, hogy az elsőt mindenképpen olvasd el, hogy jobban értsd ezt a sztorit.

 

Az biztos, hogy nagyon elszántan kaparta az ajtót. De amikor kiléptem a boltból, már a füvön találtam őt. A helyzet az, hogy első látásra beleszerettem. Most komolyan: olyan, mint valami cuki plüss jegesmaci! De arról persze fogalmam se volt, hogy mit csináljak vele, és egyáltalán hogy került oda?

Az utóbbi kérdésemre meglepően hamar megérkezett a válasz. A szomszédasszony adta meg, aki épp arra járt, és nem tudta megállni, hogy oda ne jöjjön hozzánk megcsodálni ezt a kis szépséget.

– Jé, ez biztos a Lulu! – kiáltotta lelkesen.

Ebben még nincs semmi különös, de attól, amit ezután mondott, majdnem a földbe gyökerezett a lábam. Mert kiderült, hogy ez a helyes kis lény a Ria néni kutyája. Az, aki tudtommal elpusztult, méghozzá egy olyan kutyakonzervtől, amit én ajánlottam a kedves gazdikájának. Most akkor egy szellemmel találkoztam? Mondjuk, az apám telefonja rejtélyes megjavulása óta már semmi se lep meg!

De aztán megtudtam, hogy jelen esetben egy nagyon is mindennapi dolog történt. A kutyusnak nem jöttek be a pink rucik, amiket gazdika folyton ráhúzott, és a babakocsiban való utazgatást se találta túl kényelmesnek, úgyhogy rendszeresen megszökött tőle. Ezt meg is értem: el tudom képzelni, hogy szenvedhetett szegény emellett az idegesítő banya mellett. De ugye elegánsabb azt terjeszteni, hogy azért nincs meg, mert eltávozott az élők sorából.

Én pedig akkor és ott eldöntöttem, hogy magamhoz veszem. Talán ez volt életem legmerészebb döntése, mivel borítékolható volt, hogy a drága családom nem lesz túlságosan oda az ötletemért. Arra gondoltam, hogy elindulok haza, és ha a kutya velem tart, akkor szerinte is összetartozunk. Ő pedig boldogan jött utánam.

A megérkezésünk igencsak emlékezetesre sikerült. Ez az állat ugyanis egyből a nappaliba rongyolt be, felugrott a dohányzóasztalra, ahonnan egy újságot szerzett. Valószínűleg messze szaladt volna vele, ha rendesen rá tudott volna fogni. Tök vicces volt, ahogy tartotta a szájában, miközben a másik fele meg a földre lógott. Egy picit tolta maga előtt, de aztán szerencsére el tudtam tőle venni. És örök hála az égnek, hogy kettesben voltunk! Az ősök egész biztos nem tartották volna ezt olyan mulatságosnak.

Ez egyébként a helyi újság volt, ami őszintén szólva engem egy kicsit se érdekel. Én már a netről szedem az infókat. De ennek a címlapja kivételesen megragadta a figyelmemet. Csak egy futó pillantást vethettem rá, hiszen nem hagyhattam, hogy ez a szőrcsomó szétszedje a lakást, miközben olvasgatok. Arról volt szó, hogy leváltották a Fehér Jocót, hőn szeretett polgármesterünket. Ő az a barom alak, akinek semmi se volt jó, képtelen voltam a kedvére tenni, aztán ahogy hatalomra került, folyton keresztbe tett a boltunknak. De amikor láttam ezt a hírt, eldöntöttem, hogy ez tényleg az én napom!

Az viszont még mindig az élet nagy kérdése volt, hogy mégis mit kezdek ezzel a kutyával? Hogyan fogadtatom el a "kedves" családommal az új helyzetet? Arra gondoltam, hogy első körben megmutatom a kutyusnak a szobámat. Végül is legalább kilencven százalékos esély volt arra, hogy a legjobb esetben is csak ott tartózkodhat. És persze hogy a konyha sokkal jobban érdekelte, úgyhogy aztán felkaptam, és úgy vittem a szobába. Szerencsérenem bánta, mert azért nagyon érdekes hely az én szobám is.

 

 

maltese-indoor.jpg

 

 

Kép: Abby Lanes/Flickr

 

Elég kicsi, de hát a kutyus úgy gondolta, hogy minden egyes négyzetcentimétere tele van érdekesebbnél érdekesebb szagokkal. De még ennél is izgalmasabb volt, ami ezután történt.

Amikor az állatka épp elmélyülten tanulmányozta az ágyam egyik lábát, kivágódott az ajtó, és apám rontott be rajta „Na, Lina, ezt megúsztad!” felkiáltással. Mielőtt megtudhattam volna, hogy miről beszél, ez a négylábú felugrott az öregem hasára. Apámnak pedig elállt a szava, és csak döbbenten bámult még akkor is, amikor az állat már békésen szaglászta a cipőjét. Ezek után persze hallani se akart arról, hogy egy fedél alatt éljen vele. Aztán nagy nehezen elértem, hogy nálunk maradhasson, amíg sikerül neki gazdit találnom.

Ez csak félsiker volt, de egy kicsit se tudta elrontani az örömömet. Mert végül megtudtam, hogy mit úsztam meg: a börtönt. Martin őfelsége volt olyan szíves nem elköpni, hogy én is árultam az ő droggal töltött plüss cukiságait. Persze szó sincs róla, hogy olyan jófej ember lenne. Biztos csak nem akarta elárulni, hogy többen is benne voltak a bizniszében, nehogy még több évet kapjon. A neten olvastam, hogy az ilyenek ezt szokták csinálni. Én pedig nem fogom őt látogatni, az egyszer biztos!

Hihetetlenül felszabadító érzés volt ezt a sok jó hírt befogadni egyszerre. Ezek szerint mégse sikerült teljesen elcsesznem az életemet! Amit akkor éreztem, kb. erre mondják, hogy olyan, mintha az ember a fellegekben járna a boldogságtól. Már azt is képes voltam elhinni, hogy meg fogom tudni oldani az ezzel a fehér szőrcsomóval közös életemet.

Na de ekkor az volt a legfontosabb, hogy kivigyem őt, mert az öregemnek azért abban igaza volt, hogy nem lett volna szerencsés, ha az állatka otthon végezte volna el a dolgát. Ez a művelet így talán nagyon egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az, mert ugye póráz nem volt nálunk. Csak abban bízhattam, hogy ha már hazafelé is annyira szépen követett ez a szőrpamacs, akkor remélhetőleg ezután se fog elhagyni.

És úgy tűnt, hogy nem kell benne csalódnom. Az is igaz, hogy amíg eljutottunk a rétig, kézben vittem. De azután se volt vele semmi gond, hogy letettem. Vidáman szaladgált, időnként pedig odarohant hozzám, és a lábamhoz bújt. Én meg ezek után gondoltam egy merészet: mi lenne, ha a saját lábán menne el velem a kisállatboltba? Ott meg majd úgyis szerzek neki egy pórázt. Eleinte úgy nézett ki, hogy ez nem is olyan vad ötlet. Olyan szépen ment mellettem, mint egy kis angyal! Épp csak a szárnyak hiányoztak róla. Csak az a rohadt macska ne tűnt volna fel a nagy semmiből!

 

 

macska.jpg

 

 

Kép: Pixabay

 

Na jó, alapvetően semmi bajom sincs a macskákkal, de ez tényleg nagyon rosszkor jött. Ez a fehér állat pedig kergetni kezdte, még az se érdekelte, hogy a cirmos nagyobb volt nála. Szerencsére ennek a macsek se volt tudatában, úgyhogy nem karmolta le a fejét. Ehelyett kitartóan rohant előtte, aztán vett egy fordulatot, és beugrott az egyik kertbe. A kutya nem kísérletezett azzal, hogy ő is átugorja a kerítést; ezt azért értékeltem, de így is kikészített engem ez az egész. Egy másodperc alatt lepergett előttem, hogy mi minden szörnyűség történhetett volna az én szőrös barátommal, sőt, simán el is tűnhetett volna. Persze amikor Lili…

Na igen, Lili. Mennyit sétáltattuk együtt az ő kutyusát! Nem is értettem, hogy addig miért nem jutott ez eszembe. Amúgy is írni akartam neki; akkor miért ne kérhetnék tőle tanácsot, hogy mit kezdjek ezzel az állattal?

Ez volt életem addigi legjobb ötlete, mert Lili szépen a kezébe vette az irányítást. Ria nénit már ismerte, úgyhogy elrendezte vele az ügyünket. Az öreglány belement, hogy az enyém legyen a kutya. Úgy tűnt, hogy már alapból nagyon elege volt belőle.

Amúgy nemsokára költözünk a négylábúval. Lili már egy másik városban lakik, mi pedig megyünk hozzá. Dolgozni is együtt fogunk, egy webshopot csinálunk, kutyás felszereléseket fogunk árulni. Úgyhogy már csak néhány hétig kell kibírnom a családomat és a boltunkat és ez Borkával (ez a kutyusom új neve) nem is olyan nehéz.

A nap legszebb pillanatai azok, amikor kimegyünk a rétre. Egyelőre csak labdákkal játszunk, de lehet, hogy egyszer a bumerángot is eldobom neki. De csak akkor, ha vigyázni fog rá, mert nagy kincs nekem ez a cucc, hiszen nagyon fontos dolgot tanultam tőle. Mióta előszedtem a szekrényem mélyéről, történt velem néhány érdekes esemény. Aztán szép lassan rájöttem, hogy nem is olyan szar a világ, és tulajdonképpen tök jó lehetőségeket találhatunk bennne, ha odafigyelünk magunk köré.              

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lifeisus.blog.hu/api/trackback/id/tr7113567723

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Valahol a Földön túl: IV. rész 2018.05.22. 23:17:29

              Kép: Pixabay   A környezetemben lévő emberek között úgy érzem magam, mintha nem is a Földön élnék. Mondjuk az biztos, hogy időnként egészen furcsa dolgok történnek velem. De persze sokszor nagyon is földi dolgokkal kell foglalko...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.