Kép: Pexels/Jeshoots

Mert bárki bármikor megteheti ezt veled anélkül, hogy észrevennéd.

Nyugi, nem gyártottam semmiféle összeesküvéselméletet mondjuk a kis zöld emberkékről, és egyébként is tök jól vagyok. Felszabadultnak és könnyűnek érzem magam, ahogy ez tornázás után általában lenni szokott. Sőt, sok nővel ellentétben a testemmel is teljesen elégedett vagyok. Na de ez nem volt mindig így. Vagyis de: eleinte nagyon is természetes volt.

Mert ugye egy gyerek általában abszolút elégedett magával, és magasról tesz az elvárásokra. Legalábbis a kezdet mindig ez. Nyilván a kiskölyköknek is vannak szar napjaik, de az „űber-okos” felnőttekkel ellentétben az élet szépségeit is képesek észrevenni. És mindenre nyitottak. Engem is minden érdekelt; na jó, a kutyák azért egy kicsit jobban, mint bármi más. Azt is pontosan tudtam, mit akarok, volt, aki szerint túlságosan is.

Ez kb. addig tart, amíg be nem kerülünk arra a helyre, amit iskolának hívnak. Ott igen hamar jellemző lesz ránk „a kutyát se érdekli, mi van körülöttünk meg alapból az egész világon” című elmeállapot. És esélyes, hogy szépen belép az életünkbe a félelem, mert ugye állandóan azt halljuk, hogy jaj, mi lesz, ha rossz jegyet kapunk! Konkrétan az, hogy nem lesz belőlünk semmi.

És akár még a talaj is kicsúszhat a lábunk alól. Én ezen „szerencsések” közé tartoztam. Nem könnyű az ember lányának az élete, ha másképp látja a világot, mint a „többség” részben a szeme, részben csak úgy szimplán saját maga miatt. Ha ezek után valaki nem a neki megfelelő környezetbe kerül, akkor borítékolható, hogy az önbizalma igen rövid úton el fog tűnni a Föld színéről. Mindezek tükrében a mozdulatai alapján nagyon hamar egy mozgó szoborra fogja emlékeztetni az embertársait.

Szar ügy, ha valaki így él, ugye? Még „szerencse”, hogy sokan találkoztunk már olyan „jóságos” emberekkel, akik nagyon is a szívükön viselik a sorsunkat, annyira, hogy elmondják nekünk a boldogság tuti receptjét. Ez pofon egyszerű: állj be a sorba. Gondolkozz, és csinálj úgy mindent, mint mások, és akkor űber-szuper életed lesz. És szép lassan, de biztosan megtanuljuk, hogy vannak ám a Föld bolygón természetes dolgok. A társadalmilag megírt szerepeink alapján szokták ezeket elénk tárni. Látássérültként pl. ilyen az, hogy hülyébbnél hülyébb kérdéseket tesznek neked fel a szemeddel kapcsolatban, meg ha akarod, ha nem, a karodat rángatják segítés címén. De hát ezek természetes dolgok, szóval ezeket el kell fogadnod. És ezekkel együtt azt is, hogy egy behatárolt életet kell élned ugyancsak a társadalomban elfoglalt helyed alapján.

Persze sokan vagyunk olyanok, akiket az ilyesmi egy kicsit se tesz boldoggá. Azért a legtöbb ember a lelke mélyén arra vágyik, hogy a saját életét élhesse. Sajnos ez általában nagyon-nagyon mélyen marad, sohase tör felszínre. Vagy ha igen, akkor se sokan gondoljuk azt, hogy majd mi magunk megoldjuk a problémáinkat. Inkább jöjjön pl. a királyfi fehér lovon, és vigyen el jó messzire a kacsalábon forgó palotájába!

Kép: Pexels/Snapwiresnaps

Én úgy gondoltam, hogy hozzám majd négy lábon érkezik a segítség. Ha egy kutyus fog engem vezetni, akkor egy csapásra minden jóra fordul. Az emberek egyből normálisan fognak hozzám viszonyulni, a fent leírt borzalmak pedig távoli emlékekké válnak. Nos, ez nem egészen így történt. Amikor ez kiderült, az volt az életem egyik legnagyobb mélypontja.

Kb. két hónapja írtam az ilyen mélypontokról. Többek között azt, hogy milyen nehéz felállni belőlük, és utána megtenni az első lépéseket. Viszont minden fáradtságot megér ez a nem könnyű művelet, mert utána végre nagyon színes és kiegyensúlyozott életed lehet. Egyszerűen sokkal pozitívabban látod a világot, mint azelőtt.

Mondjuk, az biztos, hogy rögös út vezet idáig, aminek a végére sokan csak szakember segítségével juthatunk el, velem is ez volt a helyzet. De az is biztos, hogy ez olyasmi, amiért érdemes melózni. Már csak azért is, mert megtanultam, hogy semmi se olyan természetes, ahogy azt régen mondták nekem. A sorsunkat ugyanis sokkal nagyobb mértékben tudjuk irányítani, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Pl. úgy, hogy csak a nekünk való emberekkel foglalkozunk, az ő társaságukat keressük. Már írtam róluk erre a blogra: a lényeg az, hogy ők nem akarnak uralni téged, és nem is kell játszanod az agyadat miattuk, mellettük önmagad lehetsz. A másféle alakokat pedig igyekeznünk kell elkerülni. Ez persze nem mindig megy, ilyenkor jól jön a jó öreg leszarom tabletta.

A határaink is jóval kijjebb vannak annál, ahogy azt sokan képzelik. Számomra nincs erre jobb példa a képeknél, amikről már több posztot is írtam. Persze sokan erre azt mondanák, hogy látássérültként ne foglalkozzak ilyesmivel, de hát nincs igazuk, hiszen meg tudom oldani ezt a feladatot.

És most már pontosan tudom, mit akarok, megint határozott lettem. Ezt már a többi ember is észreveszi, hiszen meglátszik a testbeszédemen. Na igen, és végre visszakaptam a testemet, ez hihetetlenül jó érzés. Ez tényleg fejben dől el, méghozzá az alapján, hogy hogyan érzed magad a bőrödben. De ehhez a projekthez egy olyan mozgásforma se árt, amit nagyon-nagyon szeretsz. Én ezt talán egy kicsit formabontóan oldottam meg. Célba dobok kutyáknak gyártott labdákkal, meg el is szoktam kapni őket a levegőben.

Kép: saját

Így is imádom csinálni, az igazi persze az lesz, ha majd egy új kutyussal játszunk. Addig meg szépen fejlődnek a reflexeim meg a térérzékelésem, amikre ugyebár óriási szükségem van. Szóval az élet egy nagy labdajáték!  

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.