Kép: Pexels

Betyárral, az ebemmel mutatványosként dolgozunk egy társulatban. A társaság többi tagja nem igazán kedvel bennünket, ám Benővel, a szemfényvesztővel úgy tűnt, hogy egy kicsit összemelegedtünk, amikor segített nekem megkeresni az elcsatangolt Betyárt.

Az előző részeket itt olvashatod.

Én legalábbis teljesen bizonyos voltam benne. Már arról álmodoztam, hogy mi hárman szépen új életet kezdünk. Az sem volt kérdés számomra, hogy egy ilyen apró társulatként is meghódíthatnánk a közönséget. Sőt, Benőt akár még a férjemként is el tudtam képzelni. Ám úgy tűnt, hogy ő egyáltalán nem így érez irántam. Mihelyt megkerült Betyár, őt már csak az érdekelte, hogy azon nyomban keressük meg a többieket. Az országút felé vette az irányt, és olyan volt, mint valami járkáló jégcsap.

Pedig annyira szép volt minden! Betyár valóságos mintaebként ment mellettünk. És már az erdőt sem tartottam olyan félelmetesnek. Csak azt éreztem, amint a csodálatos illatai betöltötték a kellemesen meleg levegőt, és láttam, milyen pompásan zöldellő fák vannak körös-körül.

 – Milyen gyönyörű idő van! – mondtam abban reménykedve, hogy Benő hajlandó lesz egy picit megállni, hogy egy kicsit megszeretgessük egymást úgy, mint nem sokkal azelőtt.

 – Valóban szép idő van – válaszolta igencsak hidegen, a bárányfelhőket kémlelve.

Kép: Pexels/Skitterphoto

Nekem azonban ezek után már nem volt annyira jó kedvem. Lehet, hogy ez a férfiú is csak olyan, mint az összes többi? Talán csupán arra kellettem neki, hogy pár pillanatig jól érezze magát? De hát akkor meg miért sietett a segítségemre többször is? Amint ezen tépelődtem, Betyár úgy döntött, hogy szokásához híven egy arra röppenő madár nyomába ered.

Kép: Midiman/Flickr

 – Jössz vissza azonnal! – kiáltottam utána olyan elszántan, ahogy talán eddig még sohasem tettem, hiszen egy csöppet sem vágytam arra, hogy ismét kutatni kelljen utána.

Az eb erre nyomban megjuhászodott, és visszaszaladt mellém. Azelőtt sosem tett ilyet! Engem ez kimondhatatlanul büszkévé tett. És úgy véltem, érdemes lenne újból próbálkoznom.

 – Melletted annyira erősnek és bátornak érzem magam – mondtam, miközben olyan lelkesen néztem Benőre, ahogy a közönségünk szokott minket vizslatni.

 – Az jó – válaszolta foghegyről, és csak ment tovább.

Ezek után minden reményem szertefoszlott azt illetően, hogy bármit is akar tőlem ez az ember. Azaz csak majdnem minden reményem. Mert amikor megpillantottam egy málnabokrot, a gyönyörű szép, piros bogyók ismét megmozgatták a képzeletemet.

Kép: Wikipédia

 – Faljunk párat ebből a gyümölcsből. Bizonyára nagyon ízletes – mondtam a csodás bogyókra mutatva.

 – Igazad van. Már kissé éhes vagyok – felelte Benő.

És végre megálltunk egy kicsit. Én élvezettel faltam a málnát. Betyárnak is adtam pár szemet, neki is nagyon ízlett. Arról azonban nem is álmodhattam, hogy ez az ízletes gyümölcs ismét közelebb hoz engem ehhez a férfiúhoz. Ő ugyanis úgy tömte azt magába, mintha az ebédjét ette volna. Bár könnyen lehet, hogy valóban megéhezett. Ám utána se igazán akart velem foglalkozni, sietve ment tovább.

Habár az is bizonyos, hogy emiatt a fránya eb miatt eléggé eltávolodtunk a várostól, ahova igyekeztünk. A nap már lemenőben volt, és még messze jártunk tőle. Engem mindez arra sarkallt, hogy tegyek egy végső próbát, ezért így szóltam:

 – Nemsokára besötétedik. Ne menjünk tovább, háljunk az erdőben.

 – Szó sem lehet róla! Mihamarabb meg kell találnunk a többieket, hogy össze tudjuk szedni a holmijainkat. Arra gondoltam, hogy mi hárman alapíthatnánk egy saját társulatot, hiszen összetartozunk, nem igaz?

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.