Life Is Us!

A kutya tanít meg igazán szeretni!

2017. október 27. 20:00 - Lifeisus

        

 

 

 

fekete-labi.jpg

 

 

Kép: Pixabay

 

Igen, ezt már sokan mondták. Én pedig tapasztalatból tudom, hogy igaz!

 

És az az állítás is az, hogy a filmekben egy kutya vagy egy gyerek szerepeltetése félsiker. Az én életem filmjében pedig mindig is bomba siker volt mind a kettő. A kutyusokkal való viszonyomról már sokat írtam ezen a blogon. A bébik meg a kisgyerekek iránt is hasonlóan éreztem, imádtam őket. És ők is engem, az unokaöcsémmel pl. volt, hogy olyan jól eljátszottunk, hogy haza se akart menni tőlünk. A felnőtt életemet csak úgy tudtam elképzelni, hogy egyszerre vagyok anya és gazdi. Az pedig eszembe se jutott, hogy emellett ne lehetnék dolgozó nő.

Vámpírok fogságában

 

 

vampires.jpg

 

 

Kép: Pixabay

 

Szóval fejben gyönyörű szép képeket festettem az én leendő vidám kutyás családomról. Ám egy ideig úgy tűnt, hogy a valóság ennél sokkal szürkébb és kegyetlenebb. Rengetegen tettek ugyanis olyan kijelentéseket, amelyekkel azt igyekeztek bebizonyítani, hogy az általam elképzeltek szöges ellentéte a helyes út.  

Megtudhattam, hogy egy lelkiiismeretes anya lepasszolja a kutyáját, amikor gyermeke születik, mert különben képtelen lesz a babával foglalkozni. Sőt, ha valaki tudja, hogy a közeljövőben gyereket szeretne, ne is gondolkozzon egy eb beszerzésén.

Az pedig miféle dolog, hogy egy nő a kölök mellett karrierre is vágyik? Az még oké, ha egy anyának kényszerből kell dolgoznia, de mivan akkor, ha még szereti is a munkáját? Az, hogy ez esetben nyilván egy önző dög! Tönkreteszi a gyerekei lelkét, hiszen ők csak egy háztartásbeli anyuka mellett lehetnek kiegyensúlyozottak és boldogok. És ha már a háztartásnál tartunk, az olyasmi ami nélkül igazából nem is lehet valaki anya, erről már írtam a blogra posztot.

Mindez elég volt ahhoz, hogy sötét felhőket rajzoljon az addig napfényes jövőképemre. Konkrétan azt éreztem, hogy ha egyszer gyerekem születik, onnantól kezdve vége az életemnek. A kiskölykökkel kapcsolatos gyönyörű emlékeim egyre inkább a múlt ködébe vesztek. A legynagyobb baj az volt, hogy már nem is láttam őket olyan aranyosnak. Leendő utódaimat ehelyett gonosz vámpírokként képzeltem el, akik az utolsó csepp véremet is kiszívják, és a konyhába zárnak!

Ha már a siker is fáj

Szóval a gyerkőcökkel való vidám játékról szóló emlékképeim egyre halványabbá váltak, de teljesen sohase tűntek el. Ez azonban csak megnehezítette az életemet. Így ugyanis képtelen voltam ezt az ügyet azzal lerendezni, hogy akkor nekem nem kell kölyök, és kész! Úgyhogy szép lassan, de biztosan egy hatalmas káosz alakult ki a fejemben azzal kapcsolatban, hogy most akkor hogyan tovább.

Tényleg önző vagyok, ha kutyát is szeretnék a baba mellett? És mi lesz az írással kapcsolatos nagyratörő terveimmel? A blogon már van posztom arról, hogy mit jelent számomra az írás. Azt szeretném, hogy egy olyan munka legyen, ami több a puszta megélhetésnél. De akkor ez bűn? Egyáltalán szabad gyermeket vállalnia annak, akinek a csemetéi nevelésén kívül más is jár a fejében?

Az ilyen gondolatok sohase jönnek jókor, de akkor különösen sokat tudnak ártani, ha az ember épp munkát keres, és amúgy is gyökeresen változtatni szeretne az életén. Ekkor ugyanis mindezt kétségek között teszi. Folyton azon kattog az agya, hogy egyáltalán érdemes-e, szabad-e akár egy lépést is tennie a céljai felé? Én azért valamennyire képes voltam előbbre haladni, ám ebbben nem volt túl sok köszönet.

Pl. egyszer írtam egy sztorit, ami nagyon tetszett az olvasóimnak, én viszont képtelen voltam ennek örülni. Állandóan az jutott eszembe, hogy a gyerek úgyis borít mindent. Onnantól kezdve vége lesz az efféle művek gyártásának. Sokszor még a tornázás sem tudott feldobni, nem lettem tőle olyan vidám és felszabadult, mint régen. Már épp elengedtem volna magam, amikor eszembe jutott, hogy vannak olyan gyakorlatok, amiket nagy hassal sajnos már nem csinálhatok. Mert hallottam ám néhány a vetélésekről szóló rémtörténetet is.

Mindez a terapeutámon csapódott le, őt nyúztam ezekkel a problémákkal. Rengeteget beszélgettünk arról, hogy miképp tudom beépíteni a kölköket az életembe úgy, hogy az mindannyiunknak jó legyen. A legjobb az volt, amikor novellát írtam neki a leendő családomról. Amikor nem voltunk együtt, sokat olvastam erről a témáról főleg ezeken az oldalakon: Dívány.hu Anyám borogass Anyaszörp Kismamablog 

Szeress okosan, örülj most!

Így végül egyre biztosabb lettem abban, hogy igenis lehet teljes életet élni akár gyerekek mellett is. A képzeletbeli kölkeimről is eltűntek a vámpírfogak. Ezt a képet ekkor töltöttem le. Egyszerűen nem tudtam otthagyni.

 

 

twins.jpg

 

 

Kép: Visualhunt

 

Na jó, én azért nem szeretnék ikreket!

Szóval már egészen tiszta volt a fejem, ám ez távolról sem jelentette azt, hogy a negatív gondolataim örökre elszálltak. Egy amúgy ártatlannak tűnő megjegyzés is simán elő tudta hozni azokat. Pl. az, amikor az egyik olimpiai bajnokunk, akit most nem akarok megnevezni, azt nyilatkozta a Fókusznak, hogy sokkal jobban örült a gyermeke születésének, mint bármelyik olimpiai aranynak. Én meg erre megint csak arra gondoltam, hogy ezek szerint ha jön a baba, minden más repül a kukába? Úgy éreztem, képtelen vagyok megszabadulni ezektől a rossz gondolatoktól; lehet, hogy nem is való nekem a bébi?

Aztán egyszer csak eszembe jutott a volt kutyusom, meg az, hogy egy kicsit talán neki is része van abban, hogy blogolni kezdtem. Az egyik decemberben kezdődött minden, amikor együtt voltunk itthon három hétig, mert elég sok szabim megmaradt. Nagyon jó volt vele. Pl. mindketten imádtuk, amikor az ölemben feküdt, én pedig simogattam.

Az biztos, hogy rengeteg szeretetet tudott adni. De azért nekem valami mégis hiányzott. Méghozzá valamilyen agyalós dolog, mert ugye egy kutya bármilyen okos is legyen, mégse lehet a szellemi partnerünk. Na és ekkor nagyon megszerettem az újságcikkeket. Talán ez vezetett ahhoz, hogy most meg már posztokat írok.

Bár nagyon szerettük egymást ezzel az ebbel, ő nyilván nem tudott nekem mindent megadni, amire szükségem volt. Amikor elváltak az útjaink, padlóra kerültem, és egy kicsit se vigasztalt, hogy immár sokkal több időm volt olvasni.

Rájöttem, hogy a gyerekkérdéshez is valahogy így kell állni. A gyerkőcök se tudják kielégíteni az életünk összes szükségletét. Ezért nem is szabad ezt várnunk tőlük, azzal csak jól megszivatjuk őket. És nagyon kell őket szeretnünk, méghozzá pont annyira, amennyire csak egy gyereket lehet. A kutyusokat pedig annyira, amennyire csak egy kutyát lehet. Ennyi az egész, a helyén kell kezelni mindent és mindenkit.

 

 

little-girl-and-dog.jpg

 

 

Kép: Pexels

 

Az pedig egy ötezer forintos kérdés, hogy minek kell a legjobban örülni. Hát persze, hogy annak, ami épp van, legyen szó a babánk születéséről, vagy mondjuk arról, hogy lefutottuk a Maratont. Az életvezetési szakértők azt mondják, hogy az életnek csupán egyetlenegy valós pillanata van: a most, és azt hiszem, igazuk van.                          

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lifeisus.blog.hu/api/trackback/id/tr9913102466

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: A kutya tanít meg igazán szeretni! 2018.05.24. 05:22:55

                   Kép: Pixabay   Na jó, tudom, hogy ezt már sokan mondták. Én pedig tapasztalatból tudom, hogy igaz!   És az az állítás is az, hogy a filmekben egy kutya vagy egy gyerek szerepeltetése fél siker. Az én életem filmjében pe...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása