Kép: Pixabay

Nemrégiben az ebemmel beálltunk egy mutatványos társulathoz. A szőrösszívű vezér eleinte hallani sem akart arról, hogy bevegyen minket maguk közé. A jóisten azonban velünk volt, mert váratlanul alkalmunk nyílt arra, hogy bemutassuk a tudományunkat, és ezzel elkápráztassunk minden körülöttünk lévő emberi lényt.

Az előző részt itt olvashatod.

Ám a társulatból csak a vezető látta a mutatványunkat. A többieknek pedig leesett az álluk, amikor megtudták, hogy immár Betyár és én is közéjük tartozunk. Az igazat megvallva, nem perdültek táncra az örömtől e hír hallatán.

  – A végén még összeszedek valami bolhát ettől az ótvaros dögtől! – sipította egy feltűnően díszes ruhába öltözött nőszemély.

Ám a társulatban Greatino Giuseppe az úr, aki elengedte a füle mellett ezt a sopánkodást. Bizonyára elképzelte, milyen sok arany vándorolhat hozzá Betyár produkciója révén, és ezt előbbre valónak tartotta a munkásai épségénél. Abba azonban beleegyezett, hogy ne kapjunk sátrat, hanem az éjszakákat az istállóban a lovak között töltsük. Én azonban ezt egy kicsit sem bánom, hiszen aludtam már a szabad ég alatt is.

Sokkal fájóbbak ennél a többiek szurkálódásai. A legellenségesebb az a felcicomázott nőszemély, akiről az előbb már meséltem. Mint megtudtam, Giselle-nek hívják, és táncosnőként dolgozik. Én azonban számára csupán egy közönséges paraszt vagyok. Hol vagyok én őhozzá képest, amikor neki már az ükanyja is gyönyörűséges táncot lejtve kereste a kenyerét? Sajnálatos módon a többiek is ugyanígy éreznek irántam. Bármit is kérdezek tőlük, csupán megvető pillantások kíséretében adnak választ.

Betyárt pedig egyenesen gyűlölik. Ha valamelyiküket meg merte szaglászni, az akkora patáliát csapott, hogy talán még a szomszéd vármegyébe is elhallatszott az ordítozása. Ezért sajnos mindig kötélen kell tartanom szegény párát, kivéve ha az istálló melletti udvaron vagyunk, mert azt a helyet elkerüli ez a kényes társaság.

Kép: Pixabay

Így már nem is járkálok köztük az ebbel. És természetesen amikor csak lehet, én is kerülöm őket. Ám nyilvánvalóan ezt nem mindig tehetem meg. Akkor semmiképpen sem, amikor a hasamat kell megtöltenem. Betyárt ilyenkor kikötöm az istállóban. Ezért eleinte nem is tudtam mire vélni azt, ami akkor történt, amikor először mentem ebédelni ezzel a bandával. Az egyik ficsúr egy hatalmas csontot rakott a nekem szánt tányérra.

  – Íme az ízletes ebédje kedves hölgyem – mondta tettetett kedvességgel.

És mindenki jót nevetett, kivéve természetesen engem.

Ám nem merenghettem túl sokáig a bánatomon, mert este fel kellett lépnünk Betyárral. Nagyon izgatott voltam, hiszen ekkor már igazi közönség előtt kellett játszanunk. Igen hamar kigondoltam a szép kis tervemet. Azt, hogy természetesen szabadon vezetem Betyárt a porondra. Felmutatom neki a labdát, és azt fogja követni, hiszen most már sohase téveszti szem elől. Rettenetesen büszke voltam, hogy ezt ilyen jól kifundáltam.

Nem sokkal azután egy hosszú, szőkehajú leány jelent meg az udvaron egy furcsa tárggyal a kezében. Azt mondta, hogy minden nőszemélynek ilyet kell viselnie a fején fellépéskor, ez szabály. Ez nem volt más, mint egy kendő földig érő ezüstszalagokkal. Kissé furcsálltam ezt a dolgot, ám arra gondoltam, hogy a szabály az szabály, azt be kell tartani.

Ám kiderült, hogy ez nem is olyan könnyű mutatvány. Mert hát azok az átkozott szalagok nemcsak hogy a földig értek, hanem még azon is túl. A végüket a porban húztam, miközben lépkedtem. És már majdnem ott voltunk a porondon, amikor bekövetkezett az, amitől tartottam. Megbotlotttam az egyik szalagban, ééés… A bogyó messze szállt a kezemből, én magam pedig a közönség szeme láttára, mint a Nagyalföld, úgy terültem volna el.

Ám ez utóbbi szerencsétlenség nem történt meg, Betyárnak hála. Ő ugyanis amikor észlelte, hogy kezdek zuhanni, gyorsan elém állt, így meg tudtam kapaszkodni az oldalában. Miután sikerült felállnom, elszaladt a labdáért, és odahozta nekem. Ezután egy fergeteges számot csináltunk. A közönség alig akart minket elengedni! A többi mutatványos azonban bizonyára nem volt ilyen boldog, hiszen dugába dőlt a tervük. Hamar világossá vált, miért adták nekem azt a nyavalyás kendőt, mert a többi nőszemélyen nem volt semmi ilyesmi.

Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy itt ugyanolyan magányos vagyok, amilyen a gróf úr kastélyában voltam. Ám itt legalább szabad vagyok, Betyár pedig egy igazi társ.

Kép: Pixabay

És ki tudja, nemsokára talán más is lesz ebben a társulatban, akivel szót lehet érteni. Nemrég azt láttam, hogy Greatino tárgyal valakivel, méghozzá egy igen szép férfiemberrel.             

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.