Kép: Pixabay

Egykor a méltóságos gróf urat szolgáltam, ám a jóistennek hála ez ma már csupán egy múltbéli emlék. Betanítottam egy ebnek egy mulatságos mutatványt, és ezzel ugyancsak meg tudja keresni az ember leánya a kenyerét.

Arról, hogy hőseink miképp jutottak el idáig, itt olvashatsz.

Azért beletelt egy kis időbe, mire el tudtam hinni, hogy ez lehetséges, hiszen sokáig csupán mesebeli álomnak tűnt, hogy Betyár, a minden emberi lény által eszelősnek tartott eb megtegye, amit kérek tőle. Ám nem sokáig merenghettem, gyorsan cselekednem kellett.

Azt hallottam, hogy másnap mutatványosok érkeznek a városba, és feltett szándékom volt, hogy Betyárral beállunk közéjük. Már csak azt kellett kigondolnom, hogy mit tegyünk, amíg megérkeznek. Úgy határoztam, hogy addig elmegyünk a fogadóba, ahol az elmúlt pár napban szálltam meg. A közelgő vásár miatt sok volt a vendég, ilyenkor elkél a dolgos kéz.

Betyár hűségesen követett, bár mihelyt beértünk a városba, ez szemmel láthatóan igencsak nehezére esett. Az emberek és a lovaskocsik forgataga meg a sok ismeretlen szag eléggé megbolondították őuraságát. Izgatottan kapkodta a fejét, és hol a levegőben, hol a földön szimatolt. Csak imádkozni tudtam, hogy eszébe ne jusson elszelelni, ahogy azt már oly sokszor megtette. A könyörgésem meghalgattatott, mert végül szerencsésen megérkeztünk a fogadóba.

A fogadós asszonyság nagyot nézett, amikor ismét meglátott engem, méghozzá egy eb társaságában. Bár a Betyárról szóló terveimet kétkedve fogadta, abba készséggel belement, hogy egy napig nála dolgozzak. Munka volt bőven, egy csöppet sem untam magam. Szegény Betyárról azonban nem lehetettt ugyanezt elmondani, neki egy üres malacólban kellett meghúznia magát. Másnap sem lehetett szabad, mert egy kötélen vezettem magam mellett, mint egy tehenet, hogy el ne csámborogjon a nagy vásári forgatagban.

Mert volt ott nagy sürgés-forgás, azt meg kell hagyni. Ekkora összejövetelt még én sem láttam sohase. Színes sátrak, ezerféle portéka és rengeteg ember volt mindenfelé. Köztük volt Greatino Giuseppe is, a mutatványosok vezetője. A fogadóban azt mondták, hogy a világos zöld kalapjáról és a nagy pocakjáról ismerhetem őt fel. A hasa tényleg hatalmas nagy volt. Nyilvánvaló volt, hogy a parancsok osztogatásán kívül nem tesz semmit. Rám pedig igencsak furcsán nézett, amikor megjelentem előtte Betyárral.

  – Már van aki takarítsa a sátrainkat – válaszolta nyersen, amikor elmondtam neki, hogy dolgozni szeretnék nála.

Engem erre elfutott a pulykaméreg. Arra gondoltam, hogy az lenne a legjobb, ha adnék neki egy hatalmas pofont, aztán meg odébb állnék. Ám tudtam, hogy ezzel nem fogom tudni megkeresni a mindennapi betevőre valót. Így inkább elmeséltem neki, hogy Betyár egy mutatványos kutya, és vele szeretnék fellépni.

  – Már épp elég emberem és számom van – válaszolta, majd egy megvető pillantást lövellt ránk, és otthagyott minket.

Azaz csak engem, mert ugyanebbena pillanatban Betyár is kereket oldott. Már az sem igazán volt ínyére, hogy a hurkot a nyaka köré húztam, azt pedig végképp nem tűrhette, hogy mozdulatlanul álljunk, miközben tárgyalok. Végig izgett-mozgott, mint aki be van sózva, és nyüszögött, akár egy kisded. Végül addig ügyeskedett, amíg egyszer csak sikerült kihúznia a fejét a hurokból. És hogy tovább tetézze a bajt, rögtön a portékák közé vetette magát.

Kép: Pixabay

És azok közül is a legértékesebb darab vonta magára a figyelmét. Nem messze mellettünk gyönyörű selyemszoknyákat árult egy hölgy. Istenem, mennyire vágytam egy ilyen finom ruhadarabra gyermekkoromban! Ekkor azonban ez magát az átkot jelentette számomra. A szellő iránt is így éreztem, amely lágyan lengetni kezdte a ruhákat. Ez volt az, aminek Betyár egyszerűen nem tudott ellenállni.

Felugrott, és a fogával megragadta az egyik szoknyát. A szépséges ruhákat körülvevő hölgyek meg persze visítozni kezdtek, mint akiket elevenen nyúznak. Ám ez a bestia végül szerencsére elengedte eme kényes darabot, ami azonban már olyanná vált, mintha a kutyák szájából szedték volna ki.

Azután tovaszáguldott. Hiába kiabáltam a nevét, az óriási kavalkád szemlátomást sokkal jobban érdekelte, mint én. Legfőképpen egy a mézeskalácsárusnál mintegy cégérként lógó hatalmas szívre vetett szemet. Erre is rávetette magát, de ezt aztán le is rántotta, és szélsebesen futni kezdett vele. Mi pedig jó páran a nyomába eredtünk. Kitartóan üldöztük, de nem tudtuk elkapni, az pedig persze meg sem fordult a fejében, hogy megálljon.

Kép: Pixabay

Én eközben roppant nevetségesnek és nyomorultnak éreztem magam. Először is természetesen azért, mert egy hozzám tartozó gaz lény ilyen óriási galibát csinált. Erre még egy évszázad múlva is emlékezni fognak az emberek! Egyébként is egy félnótás bolondnak nézhettem ki, amint vadul rohantam azzal a kötéllel a kezemben. Ezt a gonosz állatot azonban ez egy csöppet sem zavarta. Csak szaladt és szaladt, esze ágában sem volt megszabadulni a szerzeményétől.

Sebesen futott, és végül egy utcában kötött ki, ahol a vásár sátrai helyett játszadozó gyermekeket lehetett látni. Egy ugyanolyan labdával játszottak, amilyet én is dobáltam Betyárnak. És az egyikük Isten tudja miért felé hajította a bogyót. Az ebnek pedig több se kellett! Rögtön lerakta a hatalmas zsákmányát, és a gyermek nem kis meglepetésére azon nyomban visszaütötte neki a labdát. A gyerkőc ismét odadobta neki azt, úgy vélem, most már kíváncsiságból. Én azonban tudtam, mi fog történni, és Betyár ez alkalommal végre azt tette, amit vártam tőle.

Harmadjára azonban már nem volt hajlandó visszaütni eme játékot. Ehelyett a szájába vette, és a kezembe adta. Én pedig visszadobtam neki, és olyan jót játszottunk, mint azelőtt való nap a mezőn. Csak immár egy remek közönségünk is volt. A sokaság ujjongva tapsolt. Kit érdekelt ezek után az a lopott mézeskalács? Greatino pedig nem tudom hogyan került a közelünkbe, de valószínűleg a jóisten küldte oda. Szájtátva bámulta a mutatványunkat, és ekkor már úgy érezte, muszáj nekem igent mondania.

Így most már Betyárral mindketten mutatványosként dolgozhatunk. Természetesen tudom, hogy a munka neheze csak most kezdődik számomra. Mindenekelőtt jobban meg kell nevelnem ezt az ebet. Hadd maradjanak meg a szép ruhák és a finom csemegék az embereknek! És vajon milyen lehet egy igazi fellépés?

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.