Kép: Mousetrout/Flickr

Ha valamilyen ételt akarunk készíteni, több receptet találhatunk, mint valaha. De azon gondolkoztál már, hogy az se mindegy, hogy miképp állunk magához a főzéshez? Az ember lehet mártírfőző, egofőző vagy Igazi főző.

Gasztroforradalom van, ezt mindenki tudja. Elég csak bekapcsolnunk a tévét, és jó eséllyel belefutunk valamilyen főzős, vagy legalábbis ételekkel foglalkozó műsorba. És persze ott van még a receptek tömkelege, amellyel már nemcsak a gomba módra szaporodó szakácskönyvekben, hanem a világháló weboldalain is találkozhatunk. Így rengeteget tanulhatunk az ételkészítésről, ám a folyamatnak van egy összetevője, amely túlmutat azon, hogy mondjuk milyen és mennyi fűszert használjunk, vagy hogyan daraboljuk fel az ennivalót.

Merthogy az se mindegy, hogy amikor a kajával foglalkozunk, miképp állunk ehhez hozzá. Ezt én pontosan tudom tapasztalatból is, meg olvastam is róla. Erről szóló irománnyal először néhány évvel ezelőtt találkoztam egy újságcikk formájában. Ebben egy nagyon érdekes kísérletről írtak.

A kutatók fogtak néhány tábla étcsokit, amelyeket először egy buddhista szerzetes, majd egy mongol sámán kezébe adtak. A szerzetes meditációval, a sámán szent énekek és dobolás útján pozitív energiát vitt az édességekbe. Azután a tudósok ezeket és más, a szertartásokkal nem kezelt csokikat osztottak szét egy kísérleti csoport tagjai között.

Megnézték, milyen a résztvevők hangulata, és azt mondták nekik, hogy három napon keresztül naponta kétszer egyenek a csokoládéból. Arról viszont a csoport egyik tagja sem tudott, hogy bármelyik édességgel bármiféle különleges esemény történhetett. Ám amikor a harmadik nap után ismét megvizsgálták a lelkiállapotukat, az derült ki, hogy azoknak, akik a spirituális emberek által kezelt édességet ették, sokkal jobb kedvük volt, mint azoknak, akiknek a teljesen átlagos csoki jutott.

A tudósoknak nem sikerült észszerű magyarázatot adniuk minderre, spirituális körökben azonban az eredmény egyáltalán nem meglepő. Bárbel Mohr azt írja a Hogyan rendeljünk jól az Univerzumtól című könyvében, hogy vannak olyan kolostorok, amelyekben csupán a legtisztább és legbölcsebb szerzetesek készíthetnek ételt a többieknek, mert csak ők képesek hozzáadni a szeretet egyetemes energiáját. Ezenkívül azt is írja, hogy szubatomi szinten minden mindenre hatással van, ezt már a tudomány is bebizonyította. Ez nyilván igaz a kajára is, amivel épp foglalatoskodunk.

Én mindezt már régóta tudtam, bár nem sokat agyaltam rajta. Mert létezik ám az a bizonyos titkos hozzávaló, ami mindenképpen szükséges az ízletes ételekhez, még akkor is, ha nem beszélünk róla. Tapasztalataim szerint a főzéshez egy ember háromféleképpen foghat, és ezek közül csak egy a helyes hozzáállás. Akkor nézzük ezeket szépen sorban! Az elnevezések egy kicsit extrémnek tűnhetnek; én találtam ki mindegyiket.

A mártírfőző

Ő az, aki elkészíti az ételt, mert úgy gondolja, hogy ezt muszáj megtennie. És itt most a muszájon van a hangsúly. Merthogy az ilyen alak a pokolba kívánja ezt az egész műveletet. Lehet, hogy baromira fáradt, vagy alapból nem is szeret főzni, bár az utóbbit talán még saját magának se vallja be. Csak hát ott van a család, ezért vesz egy nagy levegőt, összeszorítja a fogát, és megteszi a kötelességét. Fogja az alapanyagokat, összedobja az ebédet/vacsorát, mert ezt meg kell tennie.

Kép: Chris Mekelburg/Flickr

Nekem minderről az iskolai fogalmazásaim jutnak eszembe. Megírtam mindegyiket becsülettel, mert ez volt a feladatom. Szépen mondatokká formáltam a szavak halmazát a tanár által kívánt tartalomnak megfelelően. Arra pedig gondosan ügyeltem, hogy érzelmek még véletlenül se kerüljenek az anyagba, mert úgy gondoltam, hogy az általam oly nagyon gyűlölt tancsinak az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy mit érzek. Arról meg aztán végképp szó se lehetett, hogy új ötleteket vigyek a munkámba. Mondjuk jobb is, mert az egyik tanárnőm kifejezetten rühellte az ilyesmit.

Szóval lezavartam a fogalmazást a megadott témának megfelelően úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és meg is kaptam érte a hőn áhított ötöst. Ám ha valami elmezavar folytán úgy döntenék, hogy ezen műveimet kirakom a blogra, gyors ütemben elérném a nulla látogatottságot.

Ezek a munkáim ugyanis olyan megcsinált, lelketlen anyagok voltak. Ilyenek a mártírfőző által összehozott fogások is: kényszerből elkészített, lelketlen valamik. A gyerek pedig gyakran a szomszédnéni, a nagyi, a család barátja vagy a sarki étterem szakácsa által készített ennivaló után sóvárog az anyja főztje helyett. Ilyenkor jön a sértődés, hogy a kiskölyök milyen hálátlan, de hát egyáltalán nem az, csak őszinte.

Van ám a mártírfőzésnek egy egészen durva változata is, amikor a szenvedő alany még csak meg sem kísérli rendesen elkészíteni a kaját. Így a keze alól kikerült, általa ételnek titulált valamit csak azzal a bizonyos négy betűvel lehet jellemezni. Az ilyen alakok egyik legismertebb lelőhelye az iskolai menza.

Nekem az a véleményem, hogy az ilyen muszájból történő erőlködésnek egyszerűen nincs semmi értelme. Lehet, hogy a dietetikusok majd megköveznek, de azt mondom, hogy ha valaki annyira utálja a főzést, akkor ne szenvedjen vele. Inkább egyen mondjuk fagyasztott pizzát, vagy akár zsíroskenyeret. Energetikailag ezek ugyanannyit jelentenek, mint pl. egy frusztráltan összerakott zöldséges-húsos étel.

Az egofőző

Ő már egy sokkal bonyolultabb személyiség. Mert ő alapvetően szeret főzni, és bele is ad apait-anyait. Tulajdonképpen jól is végzi a munkáját, de egy alaposabb megfigyelő radarjai mégiscsak problémát észlelnek a fogásaival kapcsolatban. Merthogy itt is van ám egy kis erőlködés.

Az egofőző ugyanis, amint az általam adott neve is mutatja, egoból végzi ezt a műveletet. Úgy gondolja, hogy a főzés által nyer létjogosultságot. Mert ugye az evés olyasmi, amire mindenkinek szüksége van. Így, ha ezt biztosítja bizonyos emberek számára, akkor ezek a személyek nyilván nélkülözhetetlennek fogják tartani őt. Neki pedig erre roppant nagy szüksége van, mert valószínűleg hatalmas kisebbrendűségi komplexussal küzd.

Meg az is lehet, hogy így akar magához kötni valakit. Ez a hozzáállás ugyanis igencsak jellemző a mamahotel üzemeltetőire, akik elszörnyednek annak még a gondolatától is, hogy a csemetéik kirepüljenek. Gyakran el is érik a céljukat. Komolyan: hallottam olyan srácról, aki azért nem akart elköltözni otthonról, mert a mama főztjének nincs párja!

Persze ha akarsz, nyugodtan járj enni egy egofőzőhöz. Bajod nem lehet belőle, de azért van néhány szabály, amiről tudnod kell. Először is, ha egyszer beteszed a lábadat hozzá, akkor vedd tudomásul, hogy éhes vagy. Ja, hogy nemrég dobtál be egy pizzát a haverokkal, és most csak egy pillanatra ugrottál be? Az a te egyéni szocproblémád. Mert ha megmakacsolod magad, és csak azért se akarsz leülni enni, azt ő sajnos személyes sértésnek fogja venni. Akár azt is gondolhatja, hogy az egész világ ellene van.

Kép: Ed Yourdon/Flickr

A másik, amit tudnod kell, hogy te kizárólag úgy szereted az ennivalót, ahogy ő készíti. Mi, hogy neked ez a fűszerezés nem jön be? Na nee! Ezzel csak ugyanazt éred el, amit pár sorral feljebb már leírtam. Hogy lehetsz ilyen gonosz valakivel, aki a lelkét is kiteszi érted?

Szóval ha az itt  leírt szabályok valamelyikét megszeged, azért mínuszpont jár. De szerezhetsz ám bónuszt is. Ehhez csupán annyit kell tenned, hogy fikázod más emberek főztjét. Mert hát senki se készíthet olyan finomat, mint a te egofőző barátod, rokonod vagy üzletfeled!

Az Igazi főző

Ő az, aki azért főz, mert tényleg szereti csinálni. Szívvel-lélekkel teszi, amit tesz, és az egészet egy vidám játéknak tekinti. A kreativitását is kibontakoztatja, mert szívesen próbál ki új dolgokat. Mindez abszolút megéri neki. Isteni finom kajákat sikerül ugyanis összehoznia, amelyeket mások is annak tartanak.

Kép: Joshua Rothhaas/Flickr

Ha történetesen olyan szerencsétlen helyzetben vagy, hogy sohase találkoztál ilyen emberrel, kapcsold be a tévét. A laza, jókedvű ugyanakkor profi főzés egyik klasszikus példája                                    Jamie Oliver. De hogy hazai műsorokat is nézzünk, ott van pl. a Street Kitchen meg az Ízes élet. Ezek szereplőin is látszik, hogy az ételekkel való foglalkozás jóval többet jelent számukra a pusztán kötelességtudatból elvégzett munkánál.

Én szerencsére a való életben is megtapasztaltam ezt a fajta megközelítést, méghozzá nagyon korán. Édesanyám ugyanis imádott főzni. Szeretetttel készítette az ennivalót, fontos volt neki, hogy elénk rakhassa. Ugyanakkor, ezen túlmenően is érdekelte ez az elfoglaltság. Erről tanúskodik a konyhában található szakácskönyvek sokasága, és a fantáziáját is szívesen használta.

Talán most azt mondod, hogy azért nem olyan egyszerű ilyen Igazi főzőnek lenni, és tulajdonképpen jogos ez a megállapításod. Mert hát itt van az a fránya idő, amiből soha sincs elég. De hát akkor lehet az a nagy kaland, hogy miképp tudsz fénysebességgel összerakni valami nagyon finomat.

Én igaz, hogy nagyon kis gyerekként, de azt is megéltem, hogy alig van kaja. Ötéves koromig ugyanis Kolozsváron éltünk a Ceausescu-rendszerben. Ott elképesztő állapotok voltak. Ahogy akkor éltünk, az sokak számára egyszerűen elképzelhetetlen.

Pl. ha az ember elment a boltba, nem azt mondta, hogy mondjuk szeretne egy kiló tarját vagy oldalast, hanem azt, hogy kér egy kiló húst, és örült, ha kapott valamit. Viszont abból a kevésből, ami volt, Édesanyám és még sokan mások csodákat tudtak művelni. Alaposan latba kellett vetniük a fantáziájukat, de megérte. Pl. Édesanyám isteni padlizsánkrémeket készített, mert annak viszonylag könnyen be lehetett szerezni az alapanyagait.

A mai vacsorám tortellini lesz sok-sok paradicsommal és sajttal. Ez egy borzasztóan egyszerű kaja, ráadásul a tészta bolti lesz, mert nincs se időm, se kedvem házilag gyártani. Ám ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy finom lesz ez az eledel. Olyan örömmel rakom össze az alapanyagait, hogy annak kell lennie!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a posztot. Ha tetszett, szeretettel várlak a Facebookon is. Ha pedig hírlevelet szeretnél kapni, küldj egy emailt a lifeisusblog@gmail.com címre, és a tárgyba írd oda, hogy hírlevelet szeretnék.